Hírek

Interjúnk ezúttal egy olyan, még ma is aktív testnevelő tanárt ismertet meg az olvasóval, aki hosszú pályafutása során gyermekek százaival szerettette meg a minket körülölelő természet csodáit az elmúlt évtizedekben. A kulcs mindehhez egy nem mindennapi sportág, a tájfutás volt és az még a mai napig is Horváth Magdolna életében, ahol a lényeg, játszva megismertetni a természetet.

Ön miképpen lett tájfutó, hisz ez nem éppen egy tömegsport?

Horváth Magdolna: Édesapám, aki amúgy szerszámszerkesztő mérnök volt a Danuvia Gépgyárban, egy ott verbuválódott természetbarát csoporttal kezdett el rendszeres túrázni az 1950-es évek elején. A magyar tájfutás alapjai ennek nyomán alakultak ki a turisztikából. Ez az akko riban fiatal emberekből álló, erőtől duzzadó csapat ugyanis egy idő után úgy gondolta, hogy nekik nem elég az erdei sétálgatás. Térképet vettek a kezükbe (bár azokban az időkben még titkosítva voltak a térképek, bármennyire is meglepően hangzik ez a mai fiatalok számára) és a rajt-, célterületet kitűzve futással tették meg a kijelölt távot az erdőkben. Hosszú vajúdás után, ennek eredményeképpen alakult meg aztán a Tájékozódási Futó Szövetség 1970-ben. Kisgyerekként a fák, bokrok, sziklák, kövek közt rohangálva már akkor erős bokánk volt a terepfutáshoz, így aztán velünk, a gyerekeivel, édesapánk 1960 tájékán ismertette meg ezt a csodálatos sportágat a Széche-nyi-hegyen, ahol akkoriban éltünk. Emlékszem, térképet nyomott a kezembe mindenféle magyarázat nélkül. Persze először jól eltévedtem, egy kicsit pityeregtem is, de aztán csak-csak megtaláltam a kitűzött végpontot. Azóta vagyok a tájfutás szerelmese.

Egy kívülálló számára talán kissé „misztikusnak” tűnik ez a sportág.

H. M.: A tájfutás karrierje valamikor 1900 tájékán indult el a skandináv országokból. A lényeg, hogy a versenyzőnek térkép és tájoló segítségével a térképen feltüntetett ellenőrzőpontokkal kijelölt pályán, a pontokat előírt sorrendben érintve, a legrövidebb idő alatt kell végigfutni. A versenyző az ellenőrzőpontok között maga választja meg az útvonalát. Hazánkban napjainkban mintegy háromezren űzik ezt a sportot. A többség családi sportként, kedvtelésként veszi kezébe a térképet, tájolót és húzza fel a futócipőt. Gyerekek, szülők, nagyszülők várnak a rajtvonalnál az indulásra, 36 kategóriában, hogy aztán különböző távolságokat, különböző nehézségű pályákat leküzdve érkezzenek a célba. Aki nagyon eredményes akar lenni ebben a sportágban, az csak keveseket érint. Ők indulnak el az évenként megrendezendő világbajnokságon és más nemzetközi versenyeken. Mondhatnám nyugodtan, hogy ez egy igazi amatőr sport mind a mai napig Magyarországon.

Meglehetősen komplex sportág a tájfutás!

H. M.: Nincs még egy ilyen komplex sport, mely a gondolkodási képességek fejlesztése mellett test-, szellem-, lélek és fizikum gyógyító. Ráadásul mindez természetes közegben történik.

Ön kimagasló eredményeket ért el mind sportolóként, mind edzőként az 1980-as évektől kezdődően.

H. M.: A sport hozott össze későbbi férjemmel, Kovács Józseffel, aki biatlon bajnok volt. Később az egész család közösen űzte a különböző sportokat: sífutást, biatlont, tájfutást. Fiam, Kovács Domonkos korán képet kapott a sportos életből, a mai napig kiváló az ellenállóképessége, példás sportos életet él, továbbadva fiának a mintát. Magam számos magyar bajnokságot nyertem az elit kategóriában, 1981-ben az év tájfutója lettem, 45 évesen pedig Csehországban a Jjicsini homokkő sziklák labirintusában senior világbajnok. 26 éves koromban kezdődött edzői pályám, éveken keresztül egy csapatban futottam tanítványaimmal, akik aztán számtalan bajnokságot nyertek a különféle kategóriákban, illetve nemzetközi versenyeken. főiskolás világbajnokságokról, junior világbajnokságokról dobogós helyezéssekkel tértek haza. Csodálatos élmény volt velük több évtizeden át együttműködni.

Budakeszin pedig sok évig testnevelő tanárként dolgozott a SZIA-ban.

H. M.: 20 éves voltam, mikor Budakeszire költöztünk. 1990-ig főállású edzőként dolgoztam. Ezt követően a SZIA-ban voltam testnevelő tanár tíz éven át, és mellette edzősködtem is. Több száz budakeszi gyereket ismertetettem meg a tájfutással ebben az időszakban. Aztán saját vállalkozást indítottam, mely ugyancsak valamilyen formában kötődött a tájfutáshoz, hisz térképeket készítettünk.

Nyugdíjasként is aktív életet él.

H. M.: Visszajöttem óraadó testnevelőnek a SZIA-ba és ennek révén most is oktatom a gyerekeket tájfutásra, tájékozódásra. Bezeczki Erzsi, a SZIA tanító nénije hívott, hogy tanítsam a gyerekeket a tájfutásra, hisz korábban, a SZIA-s időszakomban az ő 3 fia is a tanítványom volt, és látta ennek a sportágnak a csodás erejét, kitűnő hatását a gyerekek testi-lelki fejlődésére.
Minden héten 4 órát a természetben töltünk a gyerekekkel, nem baj, ha kicsit hűvösebb, vagy éppen melegebb az idő, remek dolog az erdőben kalandozni, pontokat keresni. Egy-egy pont meglelése apró sikerélmény csomaggal látja el őket. Megnyugszanak, lecsillapodnak, kitisztulnak tőle. Túrázunk, játszunk, megtanítom őket a térképek használatára.

Az egykori budakeszi tanítványai ma már szülők, közülük mennyien űzik ma is a tájfutást városunkban?

H. M.: Legalább húszan. Ők napjainkban is versenyszerűen futnak, de biztos sokkal többen vannak, akik ma is rendszeres túrázók.

A Covid-járvány sok szempontból változást hozott az emberek gondolkodásába. Felértékelődött az erdő, a turizmus szerepe sokak számára.

H. M.: Azt tapasztalom a budakeszi erdőt járva, hogy kétszer, háromszor több embert látok túrázni, sétálni, mint a korábbi években. Az embereket talán megtanítja ez a járvány arra, hogy a napi hajsza, sok-sok gond mellett a természetjárás adhat számukra egy olyan lehetőséget, hogy egyensúlyban tartsák testüket és lelküket.
Remélem, hogy mindezeken túl, talán az én munkám, szemléletem is egy kicsit hozzátesz ahhoz, hogy Budakeszin az itt élők azon része is felfedezze városunk páratlan természeti adottságait, akik talán még a mai napig sem ismerik városunk páratlan természeti adottságait. Az itt élőket csak biztatni tudom egy kis kalandra, induljanak neki, keressék fel a mamutfenyők környékét, nézzék meg a Bodzás árok és a Mária-szurdok páratlan szépségeit, a Budakeszi Arborétumot, a János-hegyen az Erzsébet-kilátót. A gyerekek számára csodálatos új játszótér épült az Anna-réten, a Normafa közelében, ahova Budakesziről, közel 2 km-es úton lehet eljutni, mely a Kossuth utca végétől a Virágárok mellett halad felfelé. Szintén szépséges pihenőhely a Vadaspark felé haladva, a Szilfa-tisztás és környéke is.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2021 november

Nevéről, krisztusi kálváriát idéző szenvedéseiről a rendszerváltásig csak a Szabad Európa Rádió híreiben hallottunk. A napjainkban 97 éves jogász és műszaki fordító, dr. Pákh Tibor rendíthetetlenül és megtörhetetlenül élte meg, szenvedte végig a XX. század sorsfordító évtizedeit. Példaértékű élete a magyar szabadságért vívott küzdelem szimbóluma. A budakeszi Jobb Kor Polgári Egyesület hagyományos, 56-os forradalom és szabadságharc emlékét őrző civil rendezvényen 2019-ben és 2021-ben is Pákh Tibor volt a meghívott díszvendég a Budakeszi Országzászló- és 56-os Emlékkőnél. Kötelességünk, hogy ezt az életutat a fiatalabb generáció is megismerje!

„Pákh Tibor Komáromban született polgári családban. Apja ügyvéd-mezőgazdász, az FKgP megyei elnöke, többször képviselőjelöltje, anyja zongoraművész volt. 1942-ben beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karára, majd 1944-ben, egyetemi tanulmányait megszakítva bevonult katonának, 1945-ben hadifogolyként szovjet kényszermunkatáborba került, és csak 1948 őszén tért vissza Magyarországra.1949-ben jogi doktori oklevelet szerzett. Nemzetközi jogásznak készült, három nyelv ismeretében. Közben pedig gazdálkodni is próbált a családi birtokán, de hamarosan kuláklistára tették.

Később műszaki fordítóként a Csepel Autógyárban helyezkedett el. 1954-ben ügyvédjelölt lett, de 1955-ben törölték a kamara tagjai sorából. 1956. október 25-én a Kossuth téri sortűzben megsebesült, november közepéig kórházban ápolták. 1957-ben munkahelyén megtagadta a magyar kérdés ENSZ-beli tárgyalása ellen a Kádár-kormány szervezte tiltakozó nyilatkozat aláírását, emiatt elbocsátották. 1960-ban ellenforradalmi tevékenység vádjával – politikai tanulmányok írásáért  letartóztatták. 1961-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, majd büntetését tizenöt évre mérsékelték. (Itt, a börtön fordítóirodájában, egy zárkában együtt dolgozott Göncz Árpáddal. A szerk.) A börtönben 1966-tól több alkalommal éhségsztrájkot folytatott, részint, hogy ügyét polgári bíróság tárgyalja újra, részint tiltakozásul az elítélteket sújtó jogsérelmek ellen. A börtönkórházban elektro- és inzulinsokkal, továbbá gyógyszeres kezeléssel próbálták elérni, hogy a sztrájkot abbahagyja. 1971-ben polgári elmegyógyintézetben elmebeteggé nyilvánították, szabadlábra, de ugyanakkor rendőri felügyelet alá helyezték. Munkavállalását mindvégig akadályozták, megbízásos fordításokból élt.

A nyolcvanas években rendszeresen részt vett ellenzéki megmozdulásokon, és hirdette meggyőződését – emiatt többször letartóztatták. Nyilvánosan követelte Mindszenty József hercegprímás rehabilitációját, a szovjet csapatok távozását az országból, és mindvégig küzdött a jogtalanságok ellen. 1980 tavaszán – a lengyel polgárjogi aktivistákhoz csatlakozva – éhségsztrájkolt a Pod-
kowa Lesna-i templomban. 1981 októberében útlevele jogtalan elkobzása ellen tiltakozott éhségsztrájkkal; ekkor beszállították az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe, ahol kényszergyógykezelésben részesítették. Számos magyar értelmiségi és több nemzetközi szervezet tiltakozott Pákh Tibor embertelen és életveszélyes „kezelése” ellen, így végül kiengedték az elmegyógyintézetből. A Kádár-rendszerben az ellenzék legendás alakja volt, bár egyik tömörüléshez sem csatlakozott.
1993-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság kezdeményezésére a Magyar Pszichiátriai Intézet által létrehozott ad hoc bizottság rehabilitálta: hivatalosan is megállapították, hogy nem elmebeteg.” (Forrás: 56-os Intézet.)

1992-ben New York állam Nassau megyei jogászkamarája tiszteletbeli taggá választotta, 1994-ben Podkowa Lesna városának díszpolgára lett. 2013-ban a Magyar Érdemrend tiszti keresztjével tüntették ki. Felesége, akivel 1954-ben házasodtak össze, mindvégig kitartott Pákh Tibor elképesztő életútján. Edit asz-szony 2014-ben hunyt el. Pákh Tibor ma is szálfaegyenes tartással, mélyen megélt gondolatokkal, tisztánlátással, gyűlölet nélkül emlékszik vissza azokra a borzalmas évtizedekre. „Mindig a lelkiismeretem szerint éltem, nyugodtam megyek a Jóistenhez.” Ez év október 23-án megtartott budakeszi beszédét az alábbi gondolatokkal zárta: „Ne engedje az Úristen, hogy mi a szomorúszeműek országa legyünk! Az 56-os hősök fénye ragyogjon mai is a fiatalok és idősek szemében!”

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó 2021 november