A 87 éves főorvos napjainkban is aktív életet él

Dr. Ungor Károly a 87 éves fül-orr-gégész, aneszteziológus főorvos napjainkban is aktív életet él

A sok évtizede Budakeszin élő idősebb generációból bizonyára sokan ismerik a János kórház nyugalmazott főorvosát, aki a napokban ünnepelte 87. születésnapját. Ennek apropóján kereste meg az Budakeszi Hírmondó városunk nagyra becsült polgárát, a Magyar Köztársági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetettjét.

1938. szeptember 21-én, egy évvel a II. világháború kitörése előtt születtem, így öntudatra ébredő gyermekkorom egy életre szóló emlékeket hagyott bennem, bár mi ott Mátészalkán közvetlenül nem nagyon érzékeltük a háború történéseit, de az eléggé mozgalmassá tette ezeket az időket, hogy hol a németek, hol pedig a szovjetek vonultak át rajtunk és angolok meg bombázták a környéket.

És te, egy ilyen emlékezetes életkezdet után, hogy lettél orvos?

Én első generációs értelmiségi voltam a családban, mert iparos felmenőim voltak. Az első impulzust az orvosi pályához tulajdonképpen egy nagyon kedves gyermekorvostól kaptam meg, akinek szubjektív hatásán, munkáján keresztül nagyon megtetszett az ő önfeláldozó tevékenysége. Igazából azonban a végső lökést egy tanító nénitől kaptam meg ahhoz, hogy az orvosi hivatást válasszam. Egy ún. fejszámolós felelésemkor, mikor kitűnően teljesítettem, azt mondta:  „A kis Ungorból biztos jó kereskedő lesz, mert jól tud fejben számolni!” Mire én – akit már foglalkoztatott az orvossá válás gondolata – dacosan azt válaszoltam: „Én nem kereskedő leszek, hanem orvos!” A tanító néni pedig ezt válaszolta erre: „Nem baj kisfiam, a doktoroknak is jól kell fejszámolnia!” Ezzel a számomra örök mementó párbeszéddel alapozódott meg az a szilárd törekvésem 10 éves koromban, hogy orvos leszek, minden áron.

Mikor vettek fel az orvosi egyetemre?

1957-ban, mindjárt az érettségi után felvettek a Budapesti Orvostudományi Egyetemre! A felvételin gyakorlatilag csak egy tételt kellett elmondanom a háromból. melynek részeként olyan sikeres előadást tartottam a szív automáciájáról, hogy a felvételi bizottság elnöke kissé tréfásan, nem hivatalosan megjegyezte: Gratulálok, kolléga, fel van véve! Ezt követően pedig nagy boldogsággal elmentem dolgozni a „Végállomás” kocsmába dolgozni ital kimérőnek a Thököly út végére, majd szeptembertől elkezdtem orvosi tanulmányaimat.

Hogyan teltek az egyetemi évek? S miért lettél végül is fül-orr-gégész?

Az első két év után – mikor a klinikai tárgyak is részei lettek a képzésnek – bejelentkeztem, hogy szeretnék egy héten háromszor, magánszorgalomból az Orvostudományi Egyetem klinikai sebészetén egy krónikus has-, egy általános akut- és egy trauma ügyeletet elvállalni, ahol nagy tapasztalatokat lehet szerezni. Mindezek arról tanúskodtak, egyre jobban azt jelezték, hogy sebész szeretnék lenni. Ám ezek a reményeim tovaszálltak a diplomám megszerzése után, mert akkor olyan szituáció alakult ki az álláshelyek elosztásakor, hogy olyan helyre fognak tenni minket, ahol hiány van egyik-másik szakorvosból. Ami lehet akár bakteriológus, sebész, urológus. Magyarán, elvágták annak az útját, hogy szabadon szakot választhassunk. Végül két sebészettel is összefüggő állást ajánlottak fel a János-, vagy az István kórház fül-orr-gégészetén. Én akkor még ezt a szakterületet nagyon utáltam, az orr- és egyéb felső testüregi váladékok miatt. Ám nem volt más választásom, és végül a János kórház mellett döntöttem.  1952-ben Budakeszire költözött a családunk, s nekem a János kórház sokkal közelebb volt, hisz könnyen elérhettem a 22-es busszal.

Hogy kerültetek Mátészalkáról Budakeszire?

Mátészalkai úttörőként a csillebérci táborban nyaraltam 1950 tájékán, s egy kirándulás alkalmával Budakeszire is elvittek minket. Engem akkor nagyon lenyűgözött a falu szépsége és svábok kedves fogadtatása, ezért, amikor visszatértem a nyaralásból, édesapám érdeklődve hallgatta élménybeszámolómat, s ennek hatására döntött úgy, hogy az adózástól tönkretett kisipara helyett változtatni kell az életünkön, s erre Budakeszit találta megfelelő helynek. 1952-ben már itt végeztem el a nyolcadik osztályt.

A János kórház és Budakeszi életpályád meghatározó helyei voltak!

1963-ban kezdődött orvosi pályám a kórház fül-orr-gégészetén, ahol jelentkeztem Dr. Jantsek Gyula főorvosnál, aki azzal fogadott indignáltan, hogy nem engem vártak. Mindketten kedvetlenül vártuk a másnapot, mert úgy döntöttem, hogy maradok. Reggel óriási változással fogadott! Átölelte a vállamat, felvitt a szobájába és csak ennyit mondott: „Beszéltem a sebészeti klinika adjunktusával az este, aki azt mondta, hogy megfogtam veled az Isten lábát! Szeresd meg a fül-orr-gégészeti szagokat és váladékokat! Szeretném, ha itt maradnál!” Aztán bemutatott a kollégáknak és ott maradtam. 1968-ban pedig szakvizsgáztam a fül-orr-gégészetből és nagyon megszerettem ezt a szakterületet. Ehhez még hozzá kell tennem, hogy a nagy altató orvosi hiány miatt, 1972-ben az aneszteziológusi szakvizsgát is letettem és 15 éven át altattam saját operációim alatt az osztályunk betegeinek, sőt a szemészek, ortopédek és urológus kollégák is gyakran kérték a segítségemet.

47 évig szolgáltam a János kórházban!

A verebek azt csiripelik, hogy a János kórház II. világháború után felépült egyetlen új épületének, az akkor nagyon korszerű fül-orr-gége pavilonnak a megvalósulásában döntő szereped volt!

Ez  különös történet. 1972-ben a János kórház igazgatója kétségbeesetten hívta a telefon a fül- orr-gégészeti osztályunkat, hogy sürgősen meg kell vizsgálni Budapest tanácselnökét (mai néven főpolgármester), Szépvölgyi Zoltánt.  Mivel az akkori osztályvezető főorvos éppen nem volt a kórházban, én láttam el a váratlan beteget, melynek eredményeképpen az elkövetkező években én lettem Szépvölgyi Zoltán kezelőorvosa, akivel olyan közeli barátságba kerültem, hogy ez a szoros kapcsolat adta az alapot és lehetőséget, hogy a helyszűkés osztály helyett később egy új, szükséges pavilont hozzak létre. Megkaptam az elvi és anyagi segítséget, és az én orvosműszaki segítségemmel és felügyeletem mellett felépült az új fül-orr-gége pavilon 80 ággyal, teljes felszereléssel. Ez volt akkor az ország legkorszerűbb fül-orr-gégészeti osztálya, melyet 1988. 02. 16-án adták át használatra. Ez a tevékenységem szerepel a kórház honlapján is, az intézmény történelme részeként.

47 év  nagy idő! A János kórházban kezdted és onnan mentél nyugdíjba!

Úgy érzem, hogy ezek alatt a küzdelmes, hosszú évtizedek alatt feljutottam szakterületem csúcsára. Megbízott osztályvezetői-főorvosi státuszból mentem nyugdíjba, de ezt követően még hosszú ideig magán praktizáltam is.

A családban folytatódik az orvosi hivatás?

Fiam gyermeksebészként ugyancsak a János kórházban kezdte orvosi pályafutását, majd 18 évig Németországban is dolgozott, 2 éve pedig hazatért és ismét a János kórház gyermeksebészetére került, emellett pedig a Budakeszi Egészségügyi Központ gyermeksebészeti szakellátását is ő végzi. Neki öt fia van, s közülük az egyik unokám is sebész orvos. Az Ungor orvos dinasztia tehát már 3 generációs, s ki tudja, hogy orvos unokám nemrég született kisfia, az én első dédunokám nem választja-e majd az orvosi pályát.

Ebben a szobában, ahol beszélgetünk, egy hatalmas slusszkulcs tartó gyűjtemény van a falon, én még ilyet soha nem láttam az életem során!

Ennek a gyűjteménynek a története már nagyon régen, több mint 50 éve kezdődött, és még a mai napig is tart. Először csak betegeimtől kaptam ezeket a slusszkulcs tartókat, melyek szépsége, változatosságuk gazdagsága igencsak érdekesnek tűnt, s nagyon megtetszett nekem. Így aztán már jómagam is kerestem  az alkalmakat ezek gyűjtésére, hiszen társadalmi szervezetek, szakmai konferenciák, cégek, országok, városok is kiadtak ingyen egy-egy slusszkulcs tartót reklám céllal. Volt olyan is, hogy jött egy páciensem, aki letette a slusszkulcs tartóját az asztalra, ami nagyon megtetszett nekem. Meg is kérdeztem tőle, hogy fűzi-e valami érzelmi kapcsolat hozzá. „Semmi”! ⎼ volt a válasz. Ezek után megkaptam a tartót, s a saját tartalékaimból adtam neki egy másikat. Így jött össze nekem ez a gyűjtemény egy pléh dobozban, mellyel ⎼ nemrég gondoltam ⎼ kéne valamit csinálnom.

Felmerült bennem, hogy minden gyűjteménynek a lényege egy időfaktor ismertetése a jövőnek a múlt és jelen korának jellemző tárgyairól, adott esetben pl. ezekről a slusszkulcsokról. Mindezek értéket képviselnek, a múltból egy darabot.

Jelenleg 1342 darabból áll ez a gyűjteményem. Arról nem tudok, hogy Európában lenne még egy ilyen jellegű kollekció. De van még a gyűjteményemhez talán közvetlenül nem tartozó, nagyon értékes darabom, egy 1910-es évekből származó 522-es sorszámú jogosítvány, Weisz Károly számára, melyet az 1900-ban alakult Első Magyar Királyi Autómobil Klub adott ki. Ez a fémbiléta volt akkor a klubtagsági igazolvány és a jogosítvány is egyben! Mindemellett van még egy több százas minikönyv gyűjteményem is, benne sokféleséggel: pl. Semmelweis „A gyermekágyi láz”, vagy a „Korán” nagyítóval olvasható kiadása stb.

Mondjál még néhány szót írói munkásságodról is!

Nagy érdeklődésre tartott számot az elmúlt években, hogy saját kiadásban megjelentettem „A cserépdarabok az életemből” két prózai és egy verses kötetét, mely rezüméje szakmai és személyes életemnek.

Úgy tűnik, hogy 87 évesen is elképesztő energiával, állandó tettre készséggel, fiatalos mentalitással, alkotói vággyal éled az életet!

Igen, de van ennek egy kis szépséghibája, mert azért egy sokirányú, feszültségekkel teli élet nem múlik el következmények nélkül, dacára annak, hogy szinte az egész életemben helyet kapott a rendszeres sportolás. Szertornásztam, atletizáltam, kosárlabdáztam, vívtam, vitorlázó repülő voltam… Mindezek dacára a szívemet azért megviselte a sok évtizedes kórházi és sokirányú, egyéb munka, s ennek következményeként az elmúlt húsz évben 10 alkalommal kellett koszorúér tágító műtéttel (ún. „stent”) beültetéssel megoperálni. 

És mégis, mindezek dacára óriási a vitalitásod!

Talán azért is, mert még mindig, naponta végzek erőgyakorlatokat, fúrok, faragok, mindenfélét javítgatok a ház körül, és emellett tavasztól őszig a feleségemmel együtt egy igényes, virágos udvart és bőven termő konyhakertet varázsolgatunk nap mint nap magunk köré, de nem véletlenül, mert egy nagyon kedves, szeretetteljes baráti körünk is van mindehhez.

Horváth Jenő