Élet a Lélekben

Thuronyi István festőművészt 2012 október 25-én  a Keszi-Art  egyesület közgyűlésén egyhangú szavazással, az egyesület első tiszteletbeli tagjává választották. Ebből az alkalomból emlék oklevelet is készítettek. Thuronyi István magyar származású festőművész lourdes-i műhelye egy csodálatos és tündöklő kincsestár. Épp csak belép az ember, s máris valami egészen különös érzés járja át minden porcikáját. Az orrot megcsapó festék illata, a bozontos ecsetek csokra, a festőállványon terpeszkedő, készülőben lévő alkotás…

Az ember egyszerre lesz izgatott a titkos világtól, amelybe a mester bepillantást enged, s ugyanakkor végtelen béke és öröm járja át a szívét. Mintha otthon lenne. A műhely nemcsak az alkotásnak, hanem a szüntelen imának is helye. Talán a kettőt nem is lehet elválasztani. A festményeken megjelenő Fény a képekről mesélő művész arcán és tekintetében is szüntelenül ragyog.

 

 

 

 

Thuronyi István életútja nem mondható könnyűnek, mégis nagyon gazdag. 1921. március 6-án nemesi családban született a mai Szlovákia területén található Tőkésújfaluban. Mélyen vallásos, a kultúrára rendkívül nyitott szülei különleges, sokoldalú nevelésben részesítették gyermekeiket. Az egyedülálló családi légkörben a fiatal István kiváló kulturális, művészi, vallási, nyelvi és nemzetközi oktatásnak örvendhetett. Festői és zenei tehetségét hamar felismerte környezete. A budai cisztercieknél letett érettségije után a magyarországi mezőgazdasági akadémián szerzett oklevelet, majd két évig a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia zeneszerzési karának hallgatója volt. Eközben Glatz Oszkár festőművésszel szoros kapcsolatban állt, és képzőművészeti kurzusokon is részt vett. Azonban életének e boldog korszaka 23 éves korában véget ért, amikor is a világháború menekülésre késztette. Háromévi németországi tartózkodás után Franciaországban telepedett le. Itt fedezte fel a kortárs festők remekműveit, amelyben fontos szerepet játszott Paul Vigroux francia festőművész. Barátságuknak köszönhetően értette meg a magyar művész a festészet komolyságát és értelmét.

 

Az alkotó Úr dicsőségére és az emberek örömére

Thuronyi István életében fontos dátum 1955. Ekkor vette felségül a kivételesen finom és értékes lelkületű, nemesi származású Paule de Lescurt-t. Szellemi téren senkitől nem kapott annyit, mint tőle, testi-lelki társától. Együtt értették meg a tehetségnek mint isteni adománynak az igazi értékét és végső célját: az alkotó Úr dicsőségére és az emberek örömére. A művészet és a keresztény szellemiség egységét a karizmatikus megújulás mozgalmában mélyítették el. Felesége kitűnő ítéletivel tisztelte festői tevékenységét, ő volt egy személyben ihletője és szerető bírálója. Szeretett társát, Paule-t 1986-ban hívta magához az Úr. A művész özvegységének harmadik esztendejében köteleződött el a Chemin Neuf (Új Út) ökumenikus hivatású, katolikus közösségben, amelynek máig tagja. Kilenc évig élt a Sablonceaux-i apátságban, ahol intenzíven festett és számos franciaországi városban – köztük Párizsban ötször -, valamint Kölnben állította ki képeit.

 

Áthatja képeit az istenadta fény


Thuronyi István legutolsó kiállításai ötvenéves festői és szellemi fejlődésének képes ábrázolásai. Ez alatt az idő alatt több mint kétezer festményt alkotott. Sikerének titka mondanivalójában rejlik. Legutolsó alkotói periódusában festményei mindinkább szimbolikus jelleget öltenek; a világosság, az istenadta fény hatja át képeit és sokszor egy fénypont felé irányítja a befogadó tekintetét. Kompozíciói szigorú rendről tanúskodnak a bibliai tökéletes hetes számon alapulva. Formái és színei egyszerűek, minden átlátszó. Anyagi világa a különleges kék szín által átszellemül. Mindig a szépet akarja kifejezni a szemlélők boldogságát óhajtva. Legnagyobb örömmel talán a nézők tanúságtételei töltik el, amikor a vendégkönyvekben a „béke”, a „fény”, a „szellemiség”, a „szépség”, az „isteni jelenlét” kifejezések ismétlődnek.

 

Mi is a művész ars poeticája?


Erről talán meséljen ő maga: „?A ti világosságotok világítson az embereknek? (Mt 5,16) – ez volt 1992-ben képkiállításom címe. Honnan fakad világosságunk, az én világosságom? Attól jön, aki a ?világ világossága?, Jézus Krisztustól, akit kinyilatkoztat nekem a Szentlélek. Isten kegyelméből van bennem, hogy továbbítsam a világnak és hogy fényeskedjen az emberek szemében. Mint Jézus Krisztus tanúja, a világ világosságának kell lennem, fényt árasztva és énekelve Isten dicsőségét. Mint minden keresztény, ezt saját képességemmel valósítom meg, az Istentől e célból kapott tehetségemmel, a teremtőm jóságából, aki minden szép és jó forrása. Közvetítem Isten világosságát és egyben az igazságot, amely szabaddá tesz, mert Krisztusban a világosság és az igazság egy. Tehát az ő nevében kell cselekednem, amint erre az apostol buzdít (Kol 3,17): ?Akár mondtok, akár tesztek valamit, tegyetek mindent Urunk Jézus nevében, így adjatok hálát Istennek, az Atyának?. Jézus nevében festeni, aki ?szebb, mint bárki az emberek fiai közül? (Zsolt 45,3), a tökéletesség képmása és a mi megváltónk, egyben evangelizációs cselekedet is. Ez minden hívő művész hivatása, küldetése Krisztus tanújaként. De lehetséges-e a festészettel kifejezni az üdvözítő igazságot, kiárasztván a világosságot, amely tisztít és gyógyít? Ha hittel imádkozom, ha hagyom a Szentlelket magamban működni, minden lehetségessé válik: ?Mindent elviselek abban, aki erőt ad? (Fil 4,13). Jézust követve hirdethetem az üdvösség jó hírét, ahogy Urunk ezt tőlem kívánja. Tudom, hogy az Isten kiválasztott ezért és megáldott kegyelmével feladatom teljesítésére abból a célból, hogy festői tevékenységem gyümölcsöket teremjen. Tudatában vagyok ennek a hivatásnak, amióta Istenem világosan szólt hozzám és én meghallgattam. Hogy keresztény lényemet fel lehessen ismerni festményeimben az írásmódom által, nélkülözhetetlen az élet a Lélekben. Ennek a konkrét megnyilvánulása, amit úgy nevezünk, hogy ?szünetlenül imádkozni?, ez az istentudás a nap minden pillanatában, mihelyt felébredek és még éjjel is. Akkor a művészi alkotás, amely az Istennel való fiúi viszonyban születik, a bizalom és az egyszerűség szellemében, valamint az őszinte szépségkutatásban, megtérés tárgya lesz: béke és öröm annak, aki befogadja tágra nyitott szívébe. A keresztény életben mindent a szeretet szabályoz: az erkölcsöt és az esztétikát is. A szeretet azt keresi, ami szép, hisz a jóságban, él az igazság világosságában, befogadja a Szentlelket, aki megvilágítja gondolataikat, irányítja és megtisztítja tekintetünket és uralja a tetteket. Ha odaadom magamat ennek a szeretetnek, akkor megszülethet egy valódi műalkotás festőállványomon, egy fehér vászon alapján. (…) Le kell szögeznem, hogy ami a festményeimet illeti, nem szeretem a ?teremtés? szavát használni, mert azt kizárólag Istennek, a Teremtőnek tartom fenn, aki egyedül képes a semmiből valamit létrehozni. Jó magam, ha képet festek, csak olyan elemeket tudok használni, amelyek már léteznek a természetben: ezeket kombinálom, szerkesztem, formákat és színeket választva, amiket valamikor és valahol láttam, összhangra vágyva, ritmust keltő indulatban, a kifejezés és az élet személyes meglátásával, átalakítva egy eredeti szintézisben azt, amit kaptam kívülről és ami bensőmben lappang. Egyedüli sajátosságom csak abban áll, hogy annak a végtelenül gazdag kincseiből merítek, aki Van és aki mindennek az eredete és végcélja. Intenzíven figyelem a természetet, az ?első kézből? teremtettet, és azt is, amit az alkotó ember méhéből fakaszt. Néha hosszasan megállok egy látványosság előtt, amely csodálattal tölt el, nézem a sokformájú felhőket az égen, rögzítem azokat az alakzatokat, amelyek szólnak hozzám, vagy színjátékokat, amelyek elbűvölnek. A természet ezen szépségei mélyen áthatnak, de festőállványomat oda nem állítom. Mindig műteremfestő voltam. Men atya mondta, hogy Isten két könyvet adott nekünk: a Bibliát és a természetet. Én a Bibliámmal megyek a műhelyembe és az Isten szavára hallgatva ítélem meg a természet gyönyörű ajándékait. Így születik meg annak a megvalósítandó festménynek a víziója, amely személyes aláírásomat fogja viselni. Ennek a megérésnek folyamán, mint egy gyermekét váró asszony vajúdása idején, a formák és színek kiválasztása sokszor öntudatlanul történik, mintegy baráti kéztől vezetve, összhangban csoportosulván, különböző módon lelkiállapotomtól függően. Kibontakoznak a főelemek és többé-kevésbé határozott értelmű formák. (…) Változtatom témáimat, de ami a témánál fontosabb, az a sugalmazás. Amikor a szemlélő ember ?belép? a képbe és annak mondanivalóját ?olvassa?, kell, hogy elragyogtatva legyen, fel kell fedeznie egy jobb világot, és talán az őszinte szépség által a szellemi világba lesz vezetve, lelkét ?finomítva?, ahogy ezt Kandinszky fejezi ki. Ahhoz, hogy csillogtassam azt a belső fényt, amelyet megosztani kívánok, először is léteznie kell bennem, egy tiszta szívben. Mielőtt befejezném képemet egy utolsó ecsetvonással, még egyszer ahhoz fordulok, aki egyedül képes belém árasztani az igazi világosságot, aki megteremtette azt, és így fohászkodom: ?Hints meg izsóppal és megtisztulok, moss meg és hónál fehérebb leszek? (Zsolt 50,9). Megnyomom tehát a fehér szín tubusát és a vásznam egy pontjára terítem a ragyogó anyagot: a fényes fehéret, amiről sokan gondolják, hogy ez nem is szín, pedig magába foglalja a szivárvány minden színét. Általa nyerhetünk finom árnyalatokat vagy éles ellentéteket a fekete szín szomszédságában. Előbukkan innen-onnan, mint a napsugár, szétszéled titokzatos módon a tájképben és szerkezetében, az égi Jeruzsálemre emlékeztetve. Egy látogató, aki végignézte kiállításomat, bizalmasan ezt közölte velem: „Önt kísérti a tekintet, a szem, amelyet képeinek egy fényes pontja vonz”. Ez a lényeges pont, amely felé minden irányul kompozíciómban: a túlvilágba nyílás.”

Thuronyi István festményeiből Magyarországon is számos kiállítást rendeztek már: az esztergomi Keresztény Múzeumban; a budapesti Gellért szálló Tea szalonjában; Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarán; Budakeszin, a Szent László Házban, valamint a Kálvin teremben. Következő expozéja 2007 márciusában Szombathelyen lesz látható.

 

Bodnár Zita / Új Ember

Megosztom a cikket