Csoma Gergely 101 élete”

Nem ma kezdtem az újságírást, de azt elmondhatom, hogy kevés olyan életpályával találkoztam az elmúlt évtizedekben, mint amilyen a Budakeszin élő Csoma Gergelyé. A csángó néprajzkutató, szobrász- és fotóművész, író, iskolaalapító, faház építő, gyermeknapi moderátor, télbúcsúztató-farsangi kikiáltóval, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje és a Magyar Kultúra Lovagja kitüntetettjével ismerkedhetünk meg ebben az interjúban.

Honnan indult el nem mindennapi élettörténete?

Csoma Gergely: Nagyon sokáig motoszkált bennem, hogy mi is akarok lenni tizenévesként és még azon túl is. Elsősorban az irodalom-képzőművészet terén mocorogtam, de kokettáltam a színészttel is. Rengeteg területi, mindenféle szavalóversenyt nyertem meg akkoriban. Végül azért nem mentem el ez utóbbi irányba, mert rájöttem arra, hogy ez nem egy maradandó művészeti ág, mely csak a pillanatnak, percnek él. A színész művészete sajnos csak addig él, amíg a hajdani nézők emlékeznek rá. Az ő halálukkal a színművész életműve is elvész az időben.

Azért teljesen nem szűnt meg ez az érdeklődése, hisz még Budakeszin is találkoztunk ilyen irányú tevékenységével…

Cs. G.: 2004-ben én voltam a gyermeknap műsorvezetője a parkban, és akkoriban néhány évig a farsang farka télbúcsúztatók kikiáltójaként is megismerhettek a helyiek, de időnként más helyeken is „hakniztam” ilyen jellegű produkciókkal, ami egy kis játék és pénzkereset is volt természetesen. A versmondástól sem távolodtam el végképpen, de erről még későbbi kérdései kapcsán szólni fogok.

És mi vitte el a szobrászat, ezen belül is elsősorban a faszobrászat irányába?

Cs. G.: Matematikai tehetségtelenségem miatt eltanácsoltak a Táncsics Mihály gimiből és valamit kezdeni kellett az életemmel, ezért aztán elmentem nappali tagozatos, műbútorasztalosnak, a gimit pedig esti tagozaton, a dolgozók iskolájában fejeztem be. Ezekben az években szerettem meg a fát, ekkor kezdett el csírázni bennem a szobrász létem. Ezt követően felvettek a Képzőművészeti Főiskolára, ahol az államvizsga után két évig – a művészképzőn – a nagyformátumú Somogyi József, Kossuth-díjas szobrászművész volt a tanárom.

Elmúlt évtizedei azonban legfőképpen a moldvai csángókutatásról szóltak.

Cs. G.: Szüleim Erdélyből jöttek át az 1940-es második bécsi döntés után. Édesapám Kovásznán születetett, a Székelyföld legkeletibb, magyarlakta városában, édesanyám pedig a partiumi Temesváron látta meg a napvilágot. Áttelepülésük után Budapesten ismerkedtek meg és kötöttek házasságot, melyből 5 gyermekük született, köztük én is.

Hogy miképpen lettem képzőművészből csángókutató? Nyilván erre kíváncsi a leginkább! Az 1970-es évek közepétől elég gyakran jártam ki a rokonokhoz, és onnét kiindulva egyre jobban tágítottam vándorlásaim körét, melynek aztán az lett az eredménye, hogy a kinti rokonlátogatásaim egy hónapjából már csak egy nap jutott rájuk, melyért aztán kellőképpen szemrehányást is tettek nekem.

Barangoltam Kalotaszegen, Széken, aztán egyhamar eljutottam a Gyimesbe – egyre keletebbre – a gyimesi csángókhoz is. Ők hívták fel a figyelmemet arra, hogy a Székelyföld határán, a „granits” túloldalán, Moldvában is élnek csángó magyarok, akik oláh ruhát hordanak, és alig érteni a régies beszédüket. Mindezeket hallván egyre nagyobb vágy ébredt bennem, hogy megismerjem a moldvai csángókat, ezért aztán beültem a Széchenyi könyvtárba, és nagyon tudatosan kikértem a velük kapcsolatos Domonkos Pál Péter, Mikecs László, Lükő Gábor könyveket. Ezekből aztán kiírtam legalább 20 csángó tájszót, néhány román jövevényszavukat és kirajzoltam a szükséges térképeket. Aztán ennek a „nagy tudásnak” a birtokában 1977 nyarán kiutaztam Moldvába, ahol néhány nap múlva elkapott a milícia. Alig tudtam kihazudni magam, hogy csak sörért mentem be a faluba, és megyek tovább a tengerpartra. Szerencsémre elengedtek, és egy hónapig maradtam első alkalommal a csángók körében. Az alatt az egy hónap alatt rögtön megértettem, hogy a Ceausescu-érában rajtam kívül oda nem nagyon mászkálnak emberek, és amit ott átélek, azt lehet, hogy egyedüliként élem meg magyarként. Már akkor elhatároztam, hogy a képzőművészeti létemet takaréklángra helyezem, és elsősorban a moldvai csángó magyarság kultúrájának a megmentésével fogok foglalkozni, mert lehetséges, hogy bekövetkezik az, hogy megsemmisülnek vidékek, lakótelepekre telepítik az embereket, és ez a magyar népcsoport teljesen asszimilálódik. Csak az én életem során szűnt meg három csángó falu, és ez egy megállíthatatlan folyamat.

Ettől kezdve aztán minden nyáron oda vezetett az utam, és két évvel később pedig megismerkedtem Domonkos Pál Péter történész-csángó kutatóval, aki már gyermekkorában, az 1910-es években megtapasztalta a csíksomlyói kegyhely pünkösdi búcsújának különlegességét. Ekkor találkozott először az ide zarándokló moldvai csángókkal. Kimagasló életművéért, nemzeti múltunk kutatásáért, 1991-ben Széchenyi-díjat kapott. A vele kialakult személyes kapcsolatom és a moldvai csángók életéről készült fotóim iránti érdeklődés erősített meg abban, hogy továbbra is menjek Moldvába. Az első években még csak egy-egy nyarat töltöttem ott. Aztán rájöttem arra, hogy a kora tavasz, késő ősz és a téli hónapok a legideálisabbak az anyaggyűjtésre. A 80-as években már nem csak fotóztam, hanem sokat magnóztam is. A legrégebbi 30 moldvai csángó faluból rengeteg mindent sikerült gyűjtenem. Nagyon érdekeltek ezek a legarchaikusabb települések, az ún. „sziszegő falvak”, ahol az „s” helyett „sz” hangot ejtenek (Szabófalva, Kelgyest, Jugán….) és a „gy” hang helyett a „dzs”-ét használják. Pl. a magyar szót náluk madzsar-nak ejtik.

Az elmúlt 45 évben hányszor járta meg oda vissza ezt a cca. 1600 kilométeres utat?

Cs. G.: Több mint 200 alkalommal, rövidebb-hosszabb ideig. Negyedszázadon át vonattal, az elmúlt 20 évben az ún. maxi-taxi kisbusszal, mostanság pedig egyikmásik barátom kocsijával megyünk ketten-hárman, ahogyan adódik.

Az elmúlt évtizedek alatt gondolom sikerült megtanulnia az archaikus, régi századokat idéző magyar -románnal keveredő – csángó nyelvet, melyet gyakran még a szomszédos székelyek is nehezen értenek meg.

Cs. G.: Persze, megtanultam, már csak udvariasságból is! Ám hozzá kell tennem, hogy a csángó az nagyon is magyar nyelv, mely gyakran falvanként is változik a táj-és román jövevényszavakkal.

Mennyire került, kerül háttérbe képzőművészeti munkássága, e néprajzos évtizedei alatt?

Cs. G.: Háttérbe került, hisz, ahogyan már említettem, elsősorban a moldvai csángó magyarság kultúrájának megmentéséről szóltak ezek az évtizedeim, azonban a képzőművészeti alkotás sem tűnt el életemből. Egerben, a Hittudományi Főiskola falán van egy ovális formájú bronz domborművem, mely Petrás Incze Jánosnak, a híres csángó kutatónak mellplasztikáját jeleníti meg, és a dombormű peremén a klézsei templom és az azt körülvevő apróházak láthatóak. Ezt követően az 1992-ben elhunyt Domonkos Pál Péter házának falára és a nevét viselő XI. kerületi általános iskola falára készítettem egy-egy bronz domborművet. Továbbá én készítettem el Turcsány Péternek, a Kráter Könyvkiadó néhai igazgatójának bronz domborművét is.

Moldvai csűrökben, a helyszínen hat köztéri faszobrot faragtam, Álmos fejedelem, Szent István, illetve jeles csángó emberek mellszobrait. És ha már ismét szóba került a fa, elmondhatom, hogy ez a 25 éve Budakeszin épült faház, ahol most beszélgetünk, kétkezi munkám eredménye, mely nagy élménye volt életemnek.

Múlnak az évek. Még ma is képes ezekre a gyakori és hosszan tartó moldvai utazásokra?

Cs. G.: Az utóbbi 12 évben már „csak” háromszor megyek ki évente, a Ceausescu időben még havonta voltam kinn. Gyakorlatilag a Megkötött idő című összegező könyvemmel a magnókazettáim anyagát már rögzítettem írásban, és van egy 100 órányi filmanyagom is, ami, ha minden igaz, hamarosan digitalizálásra kerül, a 140 órányi hanganyagommal együtt.

Hány fotót készített az elmúlt évtizedekben?

Cs. G.: Rengeteget! Több fotóalbumom jelent meg az elmúlt évtizedekben, melyek mind csángó témájúak.

Ez a meglehetősen változatos életmű napjainkban merre halad?

Cs. G.: Mióta többet vagyok itthon, előtérbe került a szobrászat, Napi rendszerességgel dolgozom a műhelyemben! Részben megrendelésre készítek bronz szobrokat, érméket. A köztéri megrendelések ritkák. Emellett fa kisplasztikákat készítek. Esténként pedig irodalmi életművemet csiszolom, mikor túlteng bennem a közlési vágy. Eddig három könyvem jelent meg, két kisregény és egy félig kisregény, félig novellás kötet. És járom közben az országot. A múlt évben 16 előadást tartottam művelődési házakban, egyetemi klubokban.

„Nem felkent” néprajzosként mennyire van kapcsolata a Néprajzi Múzeummal?

Cs. G.: Vannak olyan néprajzosok, akik ismerik a munkásságomat, és természetesen vannak olyanok, akik a többszólamú ember munkáját bizonyos gyanakvással szemlélik. Úgy gondolja a néprajzos, hogy biztos jó fotós, de néprajzosnak senki, a fotós meg azt mondja, hogy nagyon jó néprajzos, de fotósnak béna, a szobrász meg azt mondja, hogy szobrászként nem tudok nyilatkozni, de nagyon jó fotós és néprajzos… És akkor még az irodalmárokat nem is említettem.

Ezt a sok évtizedes munkát milyen anyagi hátérrel csinálta végig?

Cs. G.: Szabadfoglalkozásúként, önerőből, a család, feleségem támogatásával.

 Akik ismerik, tudják, hogy nincs mobiltelefonja, nem internetezik. Ez nem hátráltatja a munkáját?

Cs. G.: Ezt az őrületet én önként vállaltam, nem gondoltam soha arra, hogy ezt bárkinek is, rajtam kívül finanszíroznia kéne. Elég volt ezt a feleségemnek elviselnie. Mikor bejelentettem neki, hogy egy évre kiköltözöm Moldvába tanítani, halálosan megrémült.

Ezzel a családnévvel netán kötődik Kőrösi Csoma Sándorhoz, nyelvtudóshoz, a tibetológia és a tibetiangol szótár megalkotójához?

Cs. G.: Székely nagyapám elmondása szerint Kőrösi Csoma Sándor unokatestvéri ágáról származik a családunk. Nagyapám erre nagyon büszke volt, és erről később dokumentumok is előkerültek.

Gazdag életet élt a mai napig!

Cs. G.: Én egész életemben azt csináltam mindig, amihez kedvem volt, amit szerettem. Amikor a műhelyemben vagyok, örömmel és boldogan faragom a szobraimat vagy mintázok. Munka közben mindig verset memorizálok vagy énekelek. Mikor Erdélybe utazom, vagy Erdélyen keresztül Moldvába, akkor megint boldog vagyok, mert azon a területen járok, és azokkal az emberekkel találkozom, akiket szeretek, akiknek ismerem a szokásait, nyelvüket.

Soha nem a pénz után futott!

Cs. G.: Nem baj! Ahogy az északi csángók mondják a sziszegő nyelven:

„Jén azért munkáltam, hogy a mászvilágond, Jézuszka Krisztuszka elé mikor odavezet Szent Péter, megszimogassza a vállamat!”

Horváth Jenő