Tavaly decemberben mesterkurzust tartott a zeneiskola diákjainak a Budakeszin élő Lőwenberg Dániel, a salzburgi Mozarteum adjunktusa, a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnázium tanára. Erről és a klasszikus zeneoktatás kihívásairól is nyilatkozott a zongoraművész, zenepedagógus a Budakeszi Hírmondónak.
Zenész családból származik?
Lőwenberg Dániel: Nem, nincs zenész a családunkban, viszont zeneszerető család vagyunk. Pedagógus nagymamámmal már kisgyermek koromtól kezdve sokat hallgattunk együtt komolyzenét. Ő vette észre, hogy a zene, és különösen a zongora mint hangszer nagyon érdekel, ezért aztán az ötödik születésnapomra vett nekem egy pianínót. Ekkor kezdtem el zongorázni.
Attól a pillanattól kezdve nem volt kérdés, hogy a zene milyen fontos az életemben, és mindig tudtam, hogy zongoraművész szeretnék lenni, de az végérvényesen csak az érettségi után dőlt el, hogy zenész leszek. Középiskolás éveimben nagyon érdekelt a matematika, a biológia és a kémia, de nagyon szerettem az irodalmat és a művészettörténetet is. Ezért is döntöttem úgy, hogy 14 évesen maradtam a nyolcosztályos Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban, ahol délelőttönként a közismereti tárgyakat tanultam, és csak délután mentem át a Szent István Király Konzervatóriumba, ahol a zenei óráim voltak.
Már fiatalon nagyon céltudatos volt.
L. D.: Számomra meghatározó szerepe volt ezeknek a középiskolás éveknek, hogy olyan alapműveltséget kaptam, mely nagyon sokat jelentett később. Ekkor tanultam meg az angol mellett olaszul és franciául.
Miután letettem a gimnáziumi és a zenei érettségit is, adott volt a kérdés, hogy mit válasszak hivatásomnak. Belegondoltam, hogy mi hiányozna jobban az életemben, és egyértelmű volt számomra, hogy a zenélés mellett kell döntenem.
Egy ilyen döntés után nyilván a Zeneakadémia lehetett a cél.
L. D.: 2001-ben a salzburgi zeneakadémiára, a Mozarteumba felvételiztem, ahová elsőre be is kerültem. Annak, hogy csak ide jelentkeztem, akkor már többéves előzménye volt. Még elsős konzisként, 14 évesen elvitt engem az akkori zongoratanárnőm a dunakeszi zeneiskolába Rohmann Imre mesterkurzusára. Életem meghatározó élménye volt az a nap, Rohmann Imre zongoristaként, tanárként, zenészként, emberként is nagyon mély benyomást tett rám. Már akkor elhatároztam, hogy nála szeretném majd folytatni felsőfokú tanulmányaimat, és mivel ő a Mozarteum tanára volt, nem volt kérdés, hogy oda fogok felvételizni a konzervatórium befejezése után. Végül itt szereztem meg zongoraművész-tanári mester diplomámat.
Aztán miképpen folytatódott zenei pályája?
L. D.: Nagyon hiányzott a családom, ezért hazaköltöztem. Először a budapesti Weiner Leó Zeneművészeti Szakgimnáziumban oktattam 9 éven át, 2017-től pedig a Bartók Béla Konzervatórium tanára vagyok, ahol zongorát és kamarazenét tanítok.
És ezt követően jött ismét Salzburg, a Mozarteum.
L. D.: Igen, 2020-ban sikeresen pályáztam meg egy adjunktusi állást a Mozarteumban. Itt, az akadémián is zongorát és kamarazenét tanítok, de megtartottam az állásom a Bartók Konzervatóriumban is.
Mindeközben koncertezik is…
L. D.: Számomra nagyon fontos, hogy – természetesen változó intenzitással, de – mindkét terület, az előadóművészet és az oktatás is jelen legyen az életemben. Kamaratársammal most egy újabb CD-fel-vételre is készülünk. Úgy gondolom, hogy tanárként is sokkal többet tudok adni a diákjaimnak, ha közben gyakorló zenész vagyok..
Ez év januárjában a budakeszi Czövek Erna alapfokú zeneiskola négy tanulójának mesterkurzust tartottak az intézményben. Mi is tulajdonképpen a mesterkurzus, és milyen körülmények között tartották azt meg?
L. D.: Ezeket a kurzusokat általában közép- vagy felsőfokú oktatók tartják. Egy-egy ilyen mesterkurzus tulajdonképpen nyilvános zongoraóraórák sora, ahol a meghívott tanár az arra a kurzusra jelentkező, számára addig ismeretlen fiataloknak adja át tapasztalatait. Ugyanakkor egy mesterkurzus nagyon érdekes, inspiráló élmény lehet a jelenlévő érdeklődőknek, diákoknak és kollégáknak is.
Az ember öntudatra ébredésében talán a zene jelenik meg legelsőként – már a megszületésünk pillanatától kezdve – a ritmus és egyszerű dallamok formájában.
L. D.: Mindenképpen meghatározó, hogy a gyerekek már a kezdetektől fogva találkozzanak a zenével. És az is nagyon fontos, hogy az arra fogékonyabbak később zenét tanuljanak, akár csak alapszinten, még akkor is, ha a többségük természetesen nem lesz zenész. Rengeteg kutatás alátámasztja, hogy a zenélés olyan készségeket fejleszt a gyerekekben, melyek – ha bármi mással is foglalkoznak majd az életük során – sok szempontból óriási előnyt jelentenek majd számukra. A zenélés rengeteget segít az érzelmi stabilitás megőrzésében, az érzelmek kezelésében is. Mindebből látszik, hogy a zeneiskolai tanárok munkája milyen nemes és fontos feladat!
Szerencsére sok gyerek jár zeneiskolába itt Budakeszin is. Meggyőződésem, hogy ha valaki zenét tanul, és sok zenét hallgat, annak jobb, gazdagabb lesz tőle az élete.
A Czövek Erna Alapfokú Művészeti Iskola nagy kulturális-oktatási értéke városunknak. Ez a nem mindennapi kurzus is ezt erősíti.
L. D.: Nagyon fontos, hogy egy városnak saját zeneiskolája legyen, ami oktató-nevelő munkájával gazdagítja a város életét.
Mikor költöztek Budakeszire, erre a hatalmas erdőkkel körülvett városba?
L. D.: 15 évvel ezelőtt, miután befejeztem tanulmányaimat Salzburgban. Ideköltözésünket tulajdonképpen az én napi 6 órás zongoragyakorlásom motiválta, mely már nem volt fenntartható akkori lakóhelyünkön, egy óbudai társasházban. Világos volt, hogy lépnünk kell. Kerestük a megfelelő helyet, többfelé néztünk családi házakat, és Budakeszin találtunk rá az ideális otthonunkra. A zöld környezet és a Budapesthez képest nagy nyugalom, mely itt körülveszi az embert, számomra nagyon sokat jelent – biztosítja a feltöltődést, a természet közelsége a lélekre is nagyon jó hatással van. Nagyon szeretek itt élni!
Horváth Jenő
Budakeszi Hírmondó 2023. február
