Hírek

„Aki lehajol a gyerekekhez, görbén marad. Aki közéjük telepszik, a szemükbe nézhet.” (Kokas Klára)

Budakeszi, paradicsomi lelőhely egy újságíró számára. Nem hiszem, hogy túlzás azt mondani, hogy kisvárosunkban szinte végtelen az olyan példaértékű, izgalmas, értékteremtő életút, mely ne kelthetné fel olvasóink érdeklődését. Nemzeti ünnepünk alkalmából városunk vezetése dr. Illésné Jakab Ildikó Emesét Budakesziért Emlékéremmel tüntette ki. Ebben az interjúnkban az ő fordulatokban gazdag történetével ismerkedhetünk meg.

Nagycsaládos édesanya, operaénekes, zenepedagógus, szociálisan érzékeny, karitatív ember – honnan indul a története?

Jakab Ildikó Emese: Háromgyermekes család középső gyermekeként nőttem fel. Előbb kezdtem énekelni, mint beszélni, mindig is az ének volt a legerősebb önkifejezési formám. Édesanyám a Magyar Állami Népi Együttes szólistája volt, majd a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc-tanszékét vezette, később az intézmény rektora lett. Édesapám ügyvéd, mellette évtizedekig néptáncos volt a Bihari János Táncegyüttesben. Egy ilyen családban természetes volt, hogy a zene, a tánc jelen van a mindennapokban. Gyakran megesett, hogy az anyukám úgy vezette a néptáncpróbát, hogy a testvéreimmel a zongora alatt kuksoltunk. Élénk, mindmáig meghatározó tapasztalások ezek, ahogyan órákon keresztül léteztünk a zenében, a ritmus lüktetésében, miközben figyeltük a táncosok kitartását, a közösségi alkotás iránti alázatukat, az olykor embert próbáló próbafolyamatokat. Édesanyám úgy gondolta, nincs olyan gondolat, érzelem, ami ne lenne kifejezhető egy mozdulattal. Én pedig úgy, nincsen olyan belső történés, amit ne tudnánk tökéletesen ábrázolni zenében. Hálás vagyok, hogy elvezetett a Gondviselő a Kokas-peda-gógiához, ahol kettőnk elképzelése találkozhat.

A családi adottságok egyenesen az énekléshez vezették?

J. I. E.: Hatévesen kezdtem zongorázni és néptáncolni, mindkettőt nagyon szerettem. A Prohászka Ottokár Katolikus Gimnáziumban töltött rövid, de számomra annál jelentősebb, meghatározóbb négy év után a Városmajori Gimnáziumba mentem, hogy énektagozaton tanulhassak. Itt az Angelica Leánykar tagja lettem, elkezdtem hangképzést tanulni.

A Zeneakadémia Tanárképző Intézetébe 19 évesen vettek fel, ahol Forrai Zsuzsa és Alter Katalin növendéke voltam, és nemcsak énekesi diplomát kaptam, hanem énektanárit is. Ezt követően a Zeneakadémia oratórium, majd opera szakán tanultam tovább Marton Éva tanárnőnél. Az operaszak két éve új perspektívát nyitott előttem az adott művészi kifejezéssel kapcsolatban. Almási-Tóth András bevezetett minket a kortárs zene színházi világába, ami egy nagyon emberközpontú szemlélet, és én azóta nem tudok elszakadni ettől a világtól.

Az operaszakról egyenes út vezetett a Magyar Állami Operaházba?

J. I. E.: Igen. Elsőként Barbarina szerepét kaptam meg a Mozart Figaro házasságában, amely lehetőséget adott arra, hogy mindjárt egy csodálatos áriát is énekelhessek a Magyar Állami Operaház színpadán. Utána pedig a Szerelmi bájitalban Giannettát, majd a Varázsfuvolában Papagénát énekelhettem, utóbbit Szinetár Miklós tanár úr rendezésében. Aztán jött Benjamin Britten Lukrécia meggyalázása című operájának a magyarországi ősbemutatója, amelyben nagyobb szerepet kaptam, Lucia csodálatosan áttetsző, gyermeki szólamát szólaltathattam meg.

Mennyire van igény napjainkban kortárs zenére, mint amilyen Britten zenéje is?

J. I. E.: Nagyon nagy szükség van rá! Fontos, hogy a művészetet ne egyszerűsítsük le a mindennapok dekorációjává. A művészet nem csak gyönyörködtet, kiegyensúlyoz, simogatja a lelket, ennél sokkal többre képes: mozgat, felzaklat, repít, kérdez, szembesít, ha megnyitjuk előtte a lelkünket.

Reményteljesen indult az operaénekesi karrierje, majd egy ennél nagyobb dolog is történt az életében. J. I. E.: 2013-ban szentségi házasságot kötöttünk férjemmel, dr. Illés Emillel. 2015-ben megszületett első gyermekünk, Dani, és akkor megváltozott a világ! Onnantól kezdve az egész énekesi létem is más megvilágításba került. Kellett egy idő hozzá, mire rájöttem, miképpen tudom a bennem rejlő kreatív-, művészeti-, alkotói-, adni akaró energiákat átforgatni abba az élethelyzetbe, amiben vagyok. 2018-ban megszületett kislányunk, Réka Mária, innentől két kicsi gyerek anyukájaként megint másként láttam a pályát. Bár doktori tanulmányaimat Dani születése előtt kezdtem, csak 2020-ban fejeztem be, így hat évig fogalmazódtak bennem a disszertációmmal kapcsolatos gondolatok.

Disszertációm címe: Női karakterábrázolások Mozart Figaro házassága című operájában, a kortárs operajátszás tükrében. Nagyon élveztem a kutatómunkát, élvezet volt a mozarti zeneszerkesztés rétegeiben megtalálni a mindenkor érvényes emberi működéseket. A zeneelemzés önmagában is örömforrás, mert minden újabb hallgatás új tartalmakat ígér. Ez egy erős figyelmet igénylő, pszichológiai elemző folyamat. De amellett, hogy feladat, folyamatosan gyümölcsöt hoz a hallgató lelkében.

Tehát már közeleg a doktori diszszertácója megvédése?

J. I. E.: Már elbírálták a disszertációmat, még nem védtem meg. Harmadik gyermekünk a koronavírus járvány közepén született, akkor minden energiánkkal a család harmóniájára törekedtünk. De úgy tervezem, hogy 2026-ban ez is meglesz.

És mindeközben még arra is volt energiája, hogy férjével megalapítsák a Háló a Budakeszi Gyermekekért Alapítványt.

J. I. E.: Amikor Réka is megszületett, és két egészséges gyermek anyukája lettem, egyre intenzívebben dolgozott bennem a felismerés, hogy az egészség, a létbiztonság nem természetes az életben. Csak az Úr tudja, kinek milyen feladatot ad, de mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, amiben mások segítségére szorulunk. „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok” – mondja Jézus Máté evangéliumában. Keresztény emberként, nyitott szívvel kell járnunk a világban, és meglátni, miként lehetünk mások épülésére.

Amikor férjemmel együtt létrehoztuk az alapítványt, egyből kaptunk hozzá segítőtársat is barátnőm, Kőniger Beatrix személyében. Bea nélkül a Háló nem lehetne ilyen sűrű szövésű. A Hálónál igyekszünk a látókörünkbe kerülő nehéz, vagy éppen krízis helyzetben lévő családokat támogatni abban, hogy a nehézségek ellenére élményekben gazdag életet élhessenek.

Kapnak ehhez a karitatív szolgálathoz kellő támogatást az itt élőktől?

J. I. E.: Férjemmel és testvéreimmel a Prohászkába jártunk, és sok egykori iskolatársunkkal ma már szülőtársak vagyunk gyermekeink közösségében. Ezek a kapcsolódások a mindennapokat is átszövik, megalapozzák a bizalmat, ettől gördülékenyebben tud működni a Háló. Budakeszin élni jó, városunkban egy nyitott és összetartó közösség él, akik érzékenyek mások nehézségeire, így talán a legfőbb feladatunk rendszert teremteni a rengeteg segítő szándék és a szükségletek körül. Köszönjük a budakeszi vállalkozóknak, akik rendszeresen megkeresnek minket felajánlásaikkal. Természetesen örülnénk, ha ez a kör bővülne.

Nem beszéltünk egy mindennapjait ugyancsak meghatározó tevékenységéről, a Hangösvény -komplex művészeti alkotó Kokas-foglalkozásokról.

J. I. E.: Módszerét, szemléletét Kokas Klára egykoron ezzel az egy mondattal jellemezte a legkifejezőbben: „Aki lehajol a gyerekekhez, görbén marad. Aki közéjük telepszik, a szemükbe nézhet.” Mikor édesanya lettem, keresni kezdtem azt az utat, amivel még közvetlenebb módon kapcsolódhatok az emberekhez éneklés közben, így találtam a Kokas-pedagógiára. Kokas Klára szellemi öröksége kapcsán egyértelművé vált számomra, hogy nincsen annál értékesebb munka, mint, amit a felnövekvő nemzedékekért teszünk, így jelenleg kizárólag zenepedagógusként tevékenykedem.

Ezek a komplex, összművészeti, alkotó Kokas-foglalkozások – Kokas Klára szellemiségének megfelelően – a művészetekkel, a szavakon túli közléssel fejlesztik a személyiséget; a vizuális alkotás, a zene és a szabad mozgás csodákat tesz a gyerekekkel, a közösséggel.

A Kokas-pedagógia fókuszában az ember áll, aki gyengeségében, különbözőségében, nehézségeiben, fogyatékosságában is szerethető, ahol minden egyén értékes és megismételhetetlen. A zene kiindulási és igazodási pont, út a mozgásélményhez, ami a legteljesebb eszköz az önkifejezésre, a kapcsolódásra és lelki folyamataink megsegítésére. A kor gyermekei, szüleik és a pedagógusok is nagy kihívások elé néznek: épnek maradni lelkileg és testileg ebben a harsogó, rohanó, siker- és teljesítményorientált világban.

Paradox módon a Kokas-foglalkozásokon úgy kerülhetünk közelebb a testi és lelki egészségünkhöz, hogy közben a sikerhez vezető személyes adottságaink is fejlődnek. A zenetapasztalás és a belőle induló mozgásélmény számos pozitív hatással van minden résztvevő életére. A művészi szintű zene sejtszinten járja át a testet, így oldja a szorongást, felszabadítva a legmélyebb érzelmi rétegeket. Kokas Klára módszere nem terápia, de terápiás hatással bír..

Hangösvény-foglalkozásai iránt egyre nagyobb az érdeklődés. Rendszeresen tart foglalkozásokat a MÜPÁ-ban, a Klebelsberg Kultúrkúriában, a Bóbita hétvégi magyar iskola és óvodában Brüsszelben és Budakeszin, a KesziKultban. Hogy fér bele ennyi minden egy háromgyermekes édesanya életébe?

J. I. E.: Hálás vagyok a férjemnek, amiért 12 éve saját munkája mellett is minden feladatomban támogat, sőt, fáradságot és energiát nem kímélve helyettem áll helyt otthon, amikor én hosszabban távol vagyok. Sajnos édesanyám nagyon korán meghalt. Hiányzik a családunkból az ő nagymamasága, viszont elvesztése különös szövetséggé kovácsolt minket a nővéremmel, Szilvivel, az öcsémmel, Levivel és édesapámmal. Isten áldását kérem rájuk és családjaikra. Hálás vagyok a Gondviselőnek férjem szüleiért is, akik gyermekükként szeretnek megismerkedésünk óta, és mindig nyitva az ajtajuk az egész családunk előtt. Budakeszin élünk mindannyian, és csodálatos érzés, hogy számíthatunk egymásra, nem egyedül küzdünk meg a kihívásokkal.

Az interjú lezárásaként megkérdezném, három kisgyermek édesanyjaként miképpen látja Budakeszin az oktatás helyzetét?

J. I. E.: Azt gondolom, egy szülő akkor lehet nyugodt és boldog, ha tudja, hogy a gyerekei jó helyen vannak. Nekem még kis gyermekeim vannak: Dani 10, Réka 7, Merci 3 és fél éves. Amikor a feladataimat végzem, az a szívet melengető érzés tölt el, hogy mindhárom gyermekem a lehető legjobb helyen van, azokkal a pedagógusokkal, akikkel lenniük kell, és ez szerintem isteni kegyelem.

Dani a SZIA énektagozatos osztályába jár, egy csodálatos közösségbe, ahol Koltai-Tótth Réka tanítja és vezeti őt a helyes úton, míg Szalóczy Dóri néni, Kozma Laci bácsival együtt gondozza, táplálja Dani zenei hajtásait. Réka a Wudisuliba, Szilágyi Orsi néni és Farkas Pálné Terka néni osztályába jár, ahonnan boldogan jön haza, ahová minden reggel elsőként szeretne érkezni. Folyamatosan német énekeket énekel otthon, és mindig, minden feladatát ámulatba ejtő lelkesedéssel végzi, ez is a kiváló pedagógusai munkáját dicséri. Merci pedig a Pitypang oviba, a Halacska csoportba jár. Itt Panni néni és Ildikó néni terelgetik óvó, szerető, féltő gondoskodással a kiscsoportosokat, simogatják a lelküket énekkel, furulyával, mondókával, mesével, tornával, kézműveskedéssel és ünnepi előkészületekkel. Ezúton is köszönöm a pedagógusainknak, hogy ilyen elhivatottsággal gondozzák a rájuk bízottakat.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó – 2025. március