Reggelre kelve vettem észre, hogy a szomszédom házának tetejét az éjjel befutotta a dér, holott a kalendárium szerint a május már csak egy macskatüsszentésnyire van. A cirógató, ingujjra vetkőztető, eget fényező tavasz még bizony máshol jár, meglehet, remekül érzi magát az Isztrián, s nem akaródzik neki irányt venni Pécs felé.
Bizony hideg van, de a kertünkben tanyázó feketerigók ezzel mit sem törődnek. Idén két pár vert tanyát nálunk, az egyik fészek éppen fejmagasságban van, mondhatnám, ha annak idején rendesen megnőttem volna. Így egy kissé pipiskedve tudok csak belesni a fészekbe, amit a gondos szülők egy sűrű lombú fenyő szélvédett, mindig száraz ágtövébe raktak. Óvatosan figyelem az ügyesen megrakott fészekben gubbasztó madarat, gyanítom, hogy az első fészekalj, néhány csupasz, nyüzüge rigófióka már ott mocorog alatta, mert a szülőpár napok óta terjedelmes gilisztacsokorral a csőrében röppen be a fenyő lombsátra alá. Óvatosak, előbb mindig a szomszédos sövényre szállnak le, majd szemügyre veszik a környéket, nem jár-e éppen arra a télen méretes, szőrös hájgombóccá változott, lusta macskánk, majd ha tiszta levegő, beröppennek a fészekhez.
Néhány évvel ezelőtt megesett, hogy a fészeknek menedéket adó fenyőfát április végén vastagon belepte a hó, a rigók pedig kitartóan kotlottak alatta, jobb időkre várva. Többször kérdezték már tőlem értetlenkedve, hogy miért költenek fagyban, zegernyében is a madarak? Miért nem várják meg, hogy javuljon, langyosodjon az idő? Ennek egyszerű oka az, hogy a szaporodni akaró, fiókanevelő madarak nem az időjárással harcolnak, hanem magával az Idővel. Mi emberek alig-alig vesszük észre, hogy február végén már, ha csak apránként is, de hosszabbodnak a nappalok. Nem úgy a madarak, akiknek nem kerüli el a figyelmét a változás, ami az egyúttal az élet egyik legfontosabb parancsa is: itt az idő, rakj fészket, rakj tojást, sokasodj, mert illan a csalóka tavasz, telik a nyár – szorít az Idő! A fiókáknak pedig őszre meg kell erősödniük, hogy kibírják a csikorgó telet, vagy hosszú utazást a messzi Délre, akár a távoli Dél-Afrikáig. Kedvező esztendőkben némely madárfajok – így a feketerigók is – akár két fészekaljat is felnevelnek, mert minél több a fióka, annál többnek van esélye arra, hogy fel is cseperedjen, s meglett, majdan fészket rakó, sokasodó, a rigónemzetséget gyarapító madár legyen belőle.
De az április nem csak rigóéknál szól a nászról, a szerelemről. Minap a fiammal messzelátót kanyarítottunk a nyakunkba és kiballagtunk az Farkashegyi repülőteret övező tágas, széljárta mezőre, hátha akad valami néznivaló. Bizakodásunk nem volt alaptalan, hiszen az erdő takarta hegyek, sziklás bércek övezte nyílt térség remek élőhely, a tágas kaszálón rovarok, rágcsálók sokasága kínál terített asztalt a madaraknak. Éppen egy dombhátra kapaszkodtunk, amikor alig kőhajításnyira előttünk a sarjadó fűből rozsdabarna, fekete alapon fehérrel csíkozott szárnyú madár röppent fel. Búbosbanka! Hát már ők is visszajöttek!
A búbosbankák Kelet-Közép-Európából az őszi vonulási időszakban dél-, délkelet felé indulnak útnak. Teljes szélességében átszelik a Földközi-tengert és a Szaharát, de magas hegységeken, így az Alpok 2900 méteres csúcsai fölött is átrepülnek, sőt, megfigyeltek már búbosbankákat a Himalájában, 6400 méter tengerszint feletti magasságban is! Az első madarak augusztus vége felé érkeznek meg a Szaharától délre fekvő területekre, Szenegál és Nigéria környékére, de felbukkannak Kelet-Afrika magasföldjein, Kenyában és Tanzániában is. A búbosbanka igazi világutazó, és amilyen szemet gyönyörködtetően tarka madár, bizonyára felveszi a szépségversenyt Afrika bennszülött, cifra szárnyasaival is.
Hozzánk április elején, közepén érkeznek vissza, vagyis a szemünk elé került madár csak nemrégiben szállhatott le az Álomvölgy rétjére. És nem is egy madár, hanem kettő! Néhány méterrel távolabb egy kicsit fakóbb színű banka is álldogál, ráérősen forgatja a fejét, láthatóan nincsen éppen semmi dolga, inkább csak idejét üti el a tavaszi napsütésben. Nem úgy a másik! Egy pillanat nyugta nincs, sürgölődik a már arasznyi fűben, lép ide, lép oda, hosszú, lefelé görbülő csőrével minduntalan a talajra bök. Kövér kukacokat, termetes bogarakat kap föl, majd egy ugrással párja előtt terem és szolgálatkészen átnyújtja neki a falatot, a hölgy pedig kissé unott nemtörődömséggel átveszi és lenyeli azokat. Mintha láttam volna már hasonlót… emberek között. A legény minden igyekezetével igyekszik bizonyítani rátermettségét, minden földi – ez esetben réti – jóval elhalmozza szíve választottját, aki végül talán csak annyit mond, na, jó, nem bánom, legyen…! Csak aztán nehogy elbízd magad!
Két-három lépésenként araszoltunk mind közelebb a két búbosbankához, akik a teljesen nyílt terepen szűk 30 méterre hagyták magukat megközelíteni. Páratlan élmény volt! Legalább húsz percig figyeltük a távcső látókörében a két bankát, valamint a körülöttük százával röpködő cserebogarakat. Utóbbi csapás a gazdának, de öröm a madárnak.
Alighanem így gondolja ezt a tágas mező másik lakója, a vörös vércse is. A távcsöveket az égre emelve láttuk, amint a kecses, kicsi sólyomforma madár a végtelen levegőég egyetlen pontjára „szögezve”, egyhelyben szitált a magasban, majd merész zuhanással lecsapott. Emelkedés közben pedig sárga lábát előre nyújtva azon röptében fogyasztotta el a cserebogarat, ezzel is apasztva a növénytermesztő gazdák gondját.
A vércse magasan járt, de még nála is magasabban az egerészölyv, aki a Budaörs felé húzódó Csíki-hegyek sziklás bércei felett, rezzenéstelen, kitárt szárnyakkal körözve ugyanazokat a felszálló légáramokat, termikeket kereste, melyeket a vitorlázórepülők is használnak az emelkedésre.
Két, a Mediterráneumból ugyancsak nemrég hazatért seregély párban fürkészte a mezőt, néhol leszálltak, rovarok után kutattak, majd sietve röpültek is tovább, hiszen egy közeli odúban nyilván jó néhány éhes fióka várta a szorgos szülőket.
Itt méretes örvös galamb totyogott; amott barázdabillegető szaladt; a kelő vetésben pedig mezei verebek népes, zsibongó csapata keresgélt; fejünk felett pedig egy – nem annyira a tájba illó – tőkés réce pár húzott a hegyek felé, gyaníthatóan a szennyvíztisztítóból kifolyó víz felé igyekezve.
Derűs és pazar élet van áprilisban az Álomvölgyben!
Pedig nem is épült oda lakópark, egyszerűen csak békén hagyták az őslakosokat.
Illisz L. László
fotók: Szigeti Balázs
