Budakeszi Oktatásért Díj 2023 – interjú Kemény Blankával
Részlet Kemény Blanka méltatásából a Budakeszi Oktatásért Díj átadásakor: „Felnőttként és főleg szülőként tudjuk, hogy a gyermekek további életét nagyban meghatározza az alsó osztályos tanító személye. A négy év alatt itt kapott és megtanult alapokra épülnek a további tanulmányok. A tanító személyisége nagyban befolyásolja azt is, ki hogyan fog állni a tanuláshoz a jövőben. Tanulmányaink során visszavonhatatlan szerepe van az alsó osztályos tanítóknak.”
Mi vitte a pedagógusi pályára?
Kemény Blanka: Az érettségi után volt egy kis elkanyar-odásom, hiszen egy teljesen más területen indult el az életpályám, a bankszektorban, a Nemzeti Bank devizaosztályán kezdtem el dolgozni. Először megpróbáltam küzdeni, hogy „nem, én nem leszek pedagógus!” Pedig nem volt kérdés, hogy „mi leszek, ha felnövök”, hisz édesanyám által „fertőzött elem” voltam, én abban nőttem fel és abban szocializálódtam, hogy pedagógus leszek. Hogy végül mégis erre a pályára kerültem, ahhoz az adta meg a végső lökést, hogy Budakeszin volt egy nagyszabású turisztikai találkozó az általános iskola udvarán, az egykori kresz-park területén még a rendszerváltás előtt, és a szervezők megkértek, hogy segítsek ennek a programnak a lebonyolításában. Ennek során többen is megkérdezték tőlem, hogy netán még főiskolára járok, vagy itt tanítok az általános iskolában, mert úgy látják, hogy nekem ezt kell csinálnom.
Igazából nem is szerettem soha azt a banki munkát, nem ez volt az én utam, így aztán nem esett nehezemre a váltás. Ezt követően itt kezdtem képesítés nélküli nevelőként, közben pedig elvégeztem a tanítóképzőt. Azóta is itt dolgozom, 34 éve.
Tulajdonképpen szerencsésnek is mondhatja magát, hisz alsó tagozatban oktathat!
K. B.: Igen, ők még képlékenyek és együttműködőek. Azt szoktam mondani, egyrészt az óvónőknek van nagyon nehéz dolga, mert ők az elsők, akik beintegrálják a gyerekeket ebbe a rendszerbe. Ők adják nekik azokat az erős alapokat – az együttműködést és az egymáshoz szokást -, melyek a szociális léthez tartoznak. Ebbe kavart bele a covid járvány. Sajnos most éljük meg itt az iskolában is, hogy az akkori ovisok mintegy másfél évet otthon töltöttek és ez néhány gyereknél nagyon látszik. Másrészt a felsős tanárok előtt megemelem a kalapomat, mert a felsősök az egyik legnehezebb korosztály. Itt kezdődik a kamaszodás, mely ma már negyedik osztálytól érezhető. Ebben a változó világban előbbre csúsztak a dolgok. Egyre „fiatalabbak vagyunk” külcsínre is. Rengeteg új információ ér minket és a gyerekeket is. A XXI. század gyermekei korábban nőnek fel, és sajnos előbb találkoznak olyan témákkal, melyeket mi gyermekként sokkal később – érettebb korban – ismertünk meg, mikor eljött annak az ideje.
Gondolom, ön is számos tanulási, olvasási és egyéb problémákkal küzdő gyerekkel találkozik munkája során.
K. B.: Igen, életpályám során találkoztam mindenféle fogyatékkal élő, de amúgy ép-egészséges gyerekekkel. Az első és talán legfontosabb ebben az, hogy mindig olyan többségi közeg jöjjön össze az osztályban, mely nem csúfol, hanem elfogadja, megérti ezeket a helyzeteket, és ezzel támogatja, erősíti az érintett osztálytársakat
Elmondana néhány ilyen problémás esetet, melyek az ön számára is komoly kihívást jelentettek?
K. B.: Volt két olyan beszédfogyatékos tanulónk, akiknek olyan szinten nem volt meg a beszélt és a hallott szövegek értése, hogy azokat vissza tudta volna adni akár beszélt vagy írásos produktumban. Nehéz dolguk volt. Ők már felső tagozatosok.
Újabb kihívást is kapott az elmúlt tanévben, egy gyengén látó kislány beintegrálását az osztályába.
K. B.: A 2022/2023-as tanévben egy olyan pilot programot vállaltam, ami országos szinten is egyedi. Budakeszin ilyen eddig nem volt. Elvállaltam egy számomra is ismeretlen területet, és azóta is folyamatosan továbbképzésekre járok, hogy erősítsem magam ezen a téren. Vállaltam, hogy egy nagyfokú látáscsökkent kislányt beintegrálok az osztályunkba, megmutatjuk neki, hogy milyen értékes és ugyanarra képes, mint akármelyik gyermek. Mindezt egy német nemzetiségi iskolában! A program annyira sikeres, hogy az órai felvételekből speciális szakmai oktatóanyag készül, ezzel szeretnénk elérni, hogy országos szinten is egyre több általános iskolában megvalósulhasson a látássérültek integrációja. Az érintett gyengén látó kislány kitartásának is köszönhetően új ajtó nyílott meg és reményt ad azon gyermekek és szülőtársaink számára, akik eddig elfeledve és mellőzve érezték magukat.
Az érintett kislány teljesértékű része osztályunknak. Nagyon motivált minden tekintetben. Semmi gond nincs vele. Nagyon kifinomultak az érzékszervei, ha egyszer végigmegy egy terepen, akkor onnantól magabiztosan tud közlekedni. Hátulról látva a mozgását, nem is gondolnánk, hogy látássérült. Hip-hop táncolni is jár. Mindezek mellett sokkal kifinomultabb a szociális érzékenysége a társai felé. Én úgy gondolom, hogy nem látván őket, ő teljesen másképpen értékeli az embereket. Mást érezhet ebből a világból, ami olyan jó lenne, ha nekünk is megadatna. Amire életünk első éveiben talán mi is képesek vagyunk, csak aztán kinevelődünk belőle.
Miképpen tudná összefoglalni azt a tanítói pályafutása alatt kialakult űn. „keményblankás” módszertant, tanítási stílust, mely önt jellemzi?
K. B.: Sok mindenből áll az össze, amiből én építkeztem. Egyrészt anyukám volt a meghatározó. Láttam őt tanítani és természetesen az anyai mivolta is befolyásolt. Aztán diákként – itt Budakeszin – az általános iskolában a történelem-földrajz szakos tanárom, Bogyainé Viola néni, akit megjelenésében is hatalmas csodálattal hallgattunk, úgy néztünk rá, mint egy istennőre. A fizikát tantó, „rettegett” Pirityi Zsóka nénit is nagyon szerettem. Később a budakeszi gimnáziumba jártam – akkor még nem volt elnevezve Nagy Sándor Józsefről -, ahol olyan személyiségek voltak, mint a most nyugdíjba menő Mácsár Melinda történelem tanárnő és az iskola berkeiben Napoleon „fedőnéven futott” földrajz tanárom, Németh László, akik meghatározó személyiségek voltak. Náluk persze az is fontos volt, hogy mit tanítanak, de igazából az „ahogy” volt a lényeg. A folyosón, vagy bárhol az iskola keretein belül sztorik tömegére emlékszem velük kapcsolatban. Humoruk, következetességük, feleltetési módszereik felejthetetlenné tették számomra azokat az éveket.
Jómagam is úgy gondolom, hogy a humor a pedagógia egyik meghatározó része, melyet főleg akkor alkalmazok én is, mikor már látom, hogy fáradóban vannak a gyerekek az órákon. Olyan szavakat, humoros kifejezéseket használok ilyenkor, melyek színesebbé, viccesebbé teszik a dolgokat, mely mosolyt varázsol az arcukra. Persze nehéz ezt így elmondani, ahhoz el kellene jönni egy órára.
Végül is mi lehet egy pedagógus végcélja?
K. B.: Pályafutásom 35 éve alatt rájöttem arra, hogy igazándiból nekem egy koordinátornak kéne lennem, aki nyilván megtanít alapokat, evidenciákat, abc-t, és hogy a 3+2 az annyi, de utána jön a lényeg! Kicsit fel kell nyitni ezeknek az életük elején álló kis emberkéknek a szemét és elmondani: „Előtted nyitva a világ! Nem azzal van vége, hogy ezt a könyvet becsukod, hanem, hogy érdekeljen! Olvastad a könyvben, hogy öböl!? Vedd elő a térképet, nézd meg! Van lehetőség az online világban, azt is használd, hogy mindent megtudjál, amit tudni szeretnél!”
Igen, én legalábbis azt gondolom, ez az én legfontosabb célom a hivatásommal!
Horváth Jenő