Akikre büszkék vagyunk – András és Ibolya . „Várjuk a tavaszt, megyünk a parkba!”

Él közöttünk, budakesziek között egy házaspár, Sopp András és neje, Ibolya. Nem könnyű sorsuk tanulságul szolgálhat sokunk számára, kik gyakran életünk legapróbb nehézségeit is tragédiaként éljük meg.

A születése óta Budakeszin élő András 1961-ben, koraszülöttként látta meg a napvilágot, mely agyvérzéssel párosult és ezt néhány évvel később még tetézte egy rosszul elvégzett lumbálás (gerinc csapolás), melyek eredményeként elvesztette egyensúly érzékét és ez végképpen a biztonságot adó kerekesszékbe kényszerítette. Mégis, minden nehézséget leküzdve az általános iskola 5 osztályát még az iskola falai közt végezte el, majd később magántanuló lett. Ebben nagy segítségére voltak Budakeszi legendás historikusai, Veér Ilona, és JM Flamina nővér, akik 8 éven át sokat foglalkoztak vele. Az áhított gimnáziumba azonban már nem jutott el, mert akkor még az akadálymentesítés ismeretlen fogalom volt. Így a nagy álom, a teológiai diploma nem valósult meg, ám aki ismeri Andrást, az tudja, hogy egy nagy olvasottságú, széles látókörű emberrel beszélget.

1980-1996 között szülei egy vegyesboltot (újság, dohány, játék, stb.) működtettek Budakeszin a lakásuk mellett, ahol András is dolgozott mozgássérülten, kerekesszékkel, amennyire ezt a lehetőségei megengedték. Közben édesapja elhalálozott és édesanyjára maradt minden: az üzlet gondjai, az idős nagymama- és természetesen András gondozása, ellátása is, ezért aztán bezártak. Nem lehetett ezt tovább csinálni.

A másik szál Ibolya története, Kaposváron indult el. Ibolya „üvegcsont”-tal született. Élete során 24 törése volt. Ma már ő is kerekesszékhez kötött, bár képes lenne járni, de ezt törékeny üvegcsontjai nem engedik meg. Érettségi után – járóképesen – a helyi posta telefonközpontban dolgozott és közben 1980-ban férjhez ment. 12 év munka után orvosi javaslatra leszázalékolták. Postás férjét pedig 15 év házasság után vesztette el a kutasi vonatgázolás során, ahol a vonat a sorompónál -az elsodort buszjáraton – 16 ember halálát okozta.

András 2003-ban elveszti legfőbb gondozóját és támaszát, édesanyját. Egyedül marad és elhatározza, hogy Budakeszin marad, ahol barátai vannak, s melyhez ezer szállal kötődik, és ami a legfontosabb, társat szeretne találni. Ebben a döntésében támogatja őt nagybátyja is, így András nem adja el a házát és nem megy el egy számára megfelelő ellátást biztosító szociális otthonba, hanem a neten keresztül megpróbál társat találni. Egy ilyen alkalommal éppen nála lévő barátja rámutatott egy képre, „nézd ezt a hölgyet, írjál neki!” Nem volt könnyű döntés, mert előtte már sok rossz tapasztalata volt a netes társkeresésben. Aztán jött a válasz, majd telefon telefont követett, egyre közelebb kerültek egymáshoz és Ibolya hamarosan meglátogatta Andrást több alkalommal is, rövidebb hosszabb időre, Ibolya unokahúgainak a segítségével. (Egyébként „jó szándékú merénylettel”, Ibolya tudta nélkül került fel a társkereső rovatba a képe, mely ugyancsak egyik unokahúgához köthető.) Ezt követően pedig felgyorsultak az események és 2005. október 25-én kötöttek örök hűséget a budakeszi római katolikus templomban.

Ezután a dinamikus, praktikus „menyecske” irányításával akadálymentessé teszik az egész házat és a kis kertet. Ibolya főz, takarít és online hozatják az élelmiszert és egyebeket. Törzsvendégekként járnak a közeli Generációk Háza nagyszerű programjaira, bár az intézmény liftjének meghibásodásai ezt néha megakadályozzák. Rengeteget olvasnak, és nagyon várják a tavaszt, hogy kimehessenek a parkba. Boldogok, teljes az életük.