Mozgalmas, sokoldalú, éles kanyarokkal teli alkotó élet
Budakeszin élő interjúalanyunkat, László Boldizsárt bizonyára sok olvasónk ismeri, úgy is, mint a Cotton Club Singers alapító tagját, vagy éppen mint a Magyar Állami Operaház Magyar Érdemrend Lovagkeresztje-díjas tenoristáját. Egy percre sem lankadó, fáradhatatlan életéről faggatjuk őt ebben az interjúban.
László Boldizsár: Kívülről nézve magamat – leszámítva az általános iskolai éveimet – meglehetősen hosszú, nyughatatlan útkeresés volt életem nem kis része. Hogy végül is a zene lett életem meghatározó része, abban volt egyfajta sorsszerűség. 6 éves voltam, mikor odaálltam édesanyám elé – aki saját magát zenei analfabétának aposztrofálta -, hogy én zeneiskolás szeretnék lenni. Ezt követően a paksi zeneiskolába írattak be, ahol az első évi kötelező szolfézsoktatás után hangszert kellett választani, ami a fáma szerint úgy történt nálam, hogy elment mellettem a hangszer választás napján valaki egy trombitával a kezében, s én akkor a trombita mellett döntöttem.
Visszatekintve azokra az évekre, jó döntést hozott az a 6 éves kisfiú?
L. B.: Igen, mert már azokban az években mélyen megérintett a muzsika, a buzgó zenei élettel teli paksi zeneiskolában. Ezt követően fél év lelkes gyakorlás után az igazgató behívatta édesanyámat, aki biztos volt benne, hogy azért kell bemennie, mert én ugyanolyan alkalmatlan vagyok a zenetanulásra, mint ő. Aztán pont a fordítottja történt ennek. Közölték vele, hogy fél év alatt olyan jól haladok, hogy felvesz az iskola fúvószenekarába, ami akkor nekem hatalmas dolognak számított. Elindult számomra valami, ami meghatározta a későbbi életemet. A trombita melletti döntésemet ma már egy eleve elrendelt döntésnek gondolom. 20 éves koromig játszottam ebben a zenekarban, ahol néha big bandes, jazzes dolgokat is játszottunk, ami kihatott későbbi pályámra. Túl az 55. évemen, visszatekintve eddigi életemre, tudom, hogy menynyire meghatározta teljes zeneiségemet a trombita életutam során.
Érettségi után, a felnőtté érés időszakában, 1989-ben milyen irányt vett?
L. B.: Gimnáziumi diákszínkörös-ként vonzódtam a színművészet felé is. Tettem is egy sikertelen felvételit a Színművészeti Főiskolára, majd ezt követően fél évig képesítés nélkül tanítottam egy Paks melletti kis faluban tanítóként, ami nagyon nem volt nekem való, nem szerettem. Ezért aztán a Pesten élő nagyim, aki ismert ott egy primadonnát, bejutatott a kecskeméti Katona József Színház kórusába, holott tulajdonképpen nem volt semmiféle énekes előéletem. Belevetettem magam ott a színházi élet legsötétebb bugyraiba is. Izgalmas volt ez az időszak, felnőtté válásom ideje, mely egybeesett a rendszerváltással.
Aztán a következő évben megint csak nem vettek fel a Színművészeti Főiskola operett-musical szakára, ami akkor nagyon fájt, és ezután ráadásul be is vittek katonának Nagyatádra, ahol „kiemelt pozíciót” kaptam, dandárkürtös lettem.
1991-ben, leszerelésem után felvettek a Goór Nagy Mária Színitanodába, ahol az első évben nagyon erős képzést kaptunk. Mensáros László és a Koltai Róbert-Pogány Judit házaspár voltak a tanáraim. Ám aztán nagyon elment a képzés a musical irányába, ami a színészi fejlődést hátráltatta, ezért két év után otthagytam az iskolát.
Tehát maradt a további útkeresés…
L. B.: Ebben a helyzetben úgy gondoltam, hogy adok egy esélyt a trombitának, ezért bekerültem a Zeneakadémia Jazz Tanszakának előkészítő szakára, de hogy megéljek valamiből, a Fővárosi Operett Színház kórusába is jelentkeztem, ahová felvettek. És hogy tetézzem a dolgokat, elkezdtem aktívan éneklést tanulni a kor legjobb énektanárnőjénél, Sík Olgánál. Persze nagyon hamar kiderült, hogy ez a három együtt nem megy, ezért fél év után a jazztrombita tanulást abbahagytam, ami persze nem volt felesleges, mert kihatott a hangszeres tudásomra. Emellett azt vallom, hogy aki trombitál és énekel is, annak a hangja idomul a hangszerhez. Ettől lett talán élesebb a tenor hangom, és biztos, hogy a légzéstechnikát is javítja.
1994-ben, a Táncdalfesztiválon is énekelt egy dalt, mellyel a döntőbe is bejutott!
L. B.: Engem Olga néni tanítványai közül választottak ki a „Vége már” című dalra, amellyel nagy sikert arattam, mégsem volt különösebb hatással a pályámra. Két hónapig itt-ott megismertek, de nem lett ettől több fellépésem.
És utána mi történt?
L. B.: A trombitatanulás után otthagytam a Fővárosi Operett Színház kórusát is, és nagyon erősen elkezdtem dolgozni Olga néninél. Ennek eredményeképpen már jelentős szerepeket kaptam vidéki zenés színházakban, operettekben és musicalekben. Ami akkor már előrevetített nálam egy későbbi operaénekesi karriert is, erre kapacitált Sík Olga is!
Ám előtte még megszületett egy csoda 1994-ben, a Cotton Club Singers, ami egy egészen más műfaj. Egy jazz vokált alapítottak! Ennek az együttesnek alapító tagja, majd később menedzsere is lett.
L. B.: Sík Olga néni csapatában, a diákok között ismertem meg Zsédenyi Adriennt, Szűcs Gabit és a későbbi végleges negyedik tag, Fehér Gábor elődjét, akikkel 1994-ben alakítottuk meg a formációt, mely 2001-ig, Zsédenyi Adrienn kiválásáig (aki ezt követően Zséda néven szólóénekesként lett ismert) működött együtt, majd ezután Kozma Orsi lett a negyedik tag.
A kezdetekkor először csak szűkebb körben, különféle klubokban léptünk fel. Gyorsan felívelő sikereink titkát azzal magyarázom, hogy ezt az igényes műfajt a többségében tanultabb, diplomás, prémium közönség számára játszottuk, akik alkalmasak voltak koncerttermeket is megtölteni, megvásárolták évről évre megjelenő cdinket, és sok volt a céges, privát meghívásunk is. 2008-as megszűnésünket leginkább az okozta, hogy akkor már egyre kevesebbet költöttek a cégek az ilyen jellegű koncertekre, Szűcs Gabi és Kozma Orsi kiválásával az új tagokkal már nem volt olyan húzó hatása a csapatnak. Megszegtük azt a törvényt, hogy „nyerő csapaton ne változtass”!
Operaénekesi karrierjét lehet, hogy ennek a momentumnak is köszönheti?
L. B.: Ezek a változások egyértelművé tették számomra, hogy nekem az operaéneklés felé kell elmozdulnom. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy Berle Sanford Rosenberg tanítványa lettem, aki a híres bel canto tenor, Carlo Bergonzi egyik utolsó növendéke volt.
2009-ben a Szegedi Nemzeti Színház magánénekesként szerződtetett, ahol a Tosca Cavaradossijától a Turandot Kalafjáig az operairodalom legnagyobb szerepeit énekelhettem, és rendszeresen kaptam meghívásokat a Magyar Állami Operaházba is. Külföldi fellépéseim is voltak számos alkalommal.
Szép, izgalmas, nem mindennapi karriertörténet!
L. B.: Ehhez még hozzátenném, hogy mindezt diploma nélkül értem el. Csak egy érettségi bizonyítványom van, és egy „Élet diplomám”…
Mikor költözött Budakeszire?
L. B.: Három éve, amikor a Magyar Állami Operaház tagjaként már nem bírtuk az ingázást, Szegedről felköltöztünk Budakeszire a családommal. Nagyon megszerettem ezt a várost, jók itt az energiák, bárhonnan is indulunk el, mindenhol karnyújtásnyira vagyunk az erdőtől, nem a főváros felől fúj a szél – azzal együtt, hogy rendszeresek a közlekedési problémák. Ezeket el kell fogadni. Emellett elindult itt egy kulturális együttműködésem is a Keszikulttal. Több alkalommal is találkozhatnak majd velem az itt élő művészetkedvelők a jövőben.
Milyen újabb tervei vannak még az „örökké nyughatatlan” László Boldizsárnak?
L. B.: Már nem vagyok nyughatatlan. A Magyar Állami Operaház egyik vezető énekese vagyok, a legszebb tenor szerepeket énekelhetem, készülök a Turandot november 9-i bemutatójára, ahol Sümegi Eszter lesz a partnerem. És 10 éve újra összeállt a Cotton Club Singers a régi alapító tag, Zsédenyi Adriennel kiegészülve. Évi 6-10 koncertet adunk. 2025. március 30-án az Erkel Színházban lesz a 30 éves Cotton Club Singers koncertje. A csapat nem létezik már állandóan működő zenekarként, én úgy mondanám inkább, hogy „összeállunk egy-egy projektre”, amúgy meg mindegyikünk a maga előadóművészi útját járja.
Horváth Jenő