Színházi bemutató a makkosmáriai kegytemplom kertjében
„Földi hatalom, égi kegyelem”
A Budakeszi Önkormányzat támogatásával 2021. szeptember 6-án és 7-én színházi bemutató lesz „Földi hatalom, égi kegyelem” címmel a makkosmáriai kegytemplom kertjében. Budakeszi és Magyarország jelentős történelmi-egyháztörténeti krónikáját állítjuk színpadra a templom sorsát bemutató zenés színművel. Különösen aktuális téma ez most, amikor világszerte támadás célpontjai a keresztény templomok. A valós eseményeket megjelenítő történet az isteni erőt korlátozni kívánó hatalmi visszaélésekről szól nemzetünk nehéz időszakaiban. A produkciót a járványhelyzet miatt 2021-re halasztott 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (IEC) külső helyszíneként, az Ars Sacra Fesztivál keretében rendezzük meg. Az ősbemutató kapcsán az előadás rendezőjével, Széles Tamással egyik nyári diákmunkásunk, Czuczor Mónika beszélgetett.
A legtöbb híres embernek nem is az a szakmája, ami miatt aztán híres lett, te viszont már a kezdetektől fogva színészi pályán képzelted el magad, ugye?
Széles Tamás: Nem, én filmes maszkmester akartam lenni. Amilyen maszkokat a horrorfilmekben látsz maszkokat, én olyanokat akartam csinálni. Már színművészetis, sőt végzett színész voltam, amikor még mindig foglalkoztam ezzel, persze már csak hobbyból. Volt olyan előadásunk a Vígszínházban, amibe én készítettem protéziseket. Murányi Tündének kellett egy elgennyesedett, eldaganatosodott fület készítenem, amibe belenyomtak egy parázsló cigarettacsikket és ki kellett fröccsennie a vérnek.
Hogy lettél végül színész?
Sz. T.: Ide jártam a Nagy Sándor József Gimnáziumba, és ott volt egy felsőbb évfolyamos fiú – Mezei Dánielnek hívták, egyébként sportkommentátor lett a tévében -, járt egy gyerekszínházba, ahova engem elhívott és ott annyira megtetszett a dolog, hogy azt mondtam, én ezt választom hivatásomnak. A Földi hatalom, égi kegyelem című darabban szerepel Betz István kollégám, akivel ott, akkor, tizenévesen ismerkedtünk meg. Azóta ez az első alkalom, hogy együtt játszhatunk.
1992 decemberében voltál először színpadon, a Vörösmarty Színházban A régi nyár című darabban játszottál. Milyen volt az előadás számodra?
Sz. T.: Akkor még csak másodikos színművészetis voltam, és egyik tanárom, Iglódi István elvitt magával Székesfehérvárra (nyári színházi előadás volt). Az egész színműs osztályom lejött megnézni a premiert. Nem sűrűn esett meg, hogy egy főiskolást második év végén kivittek egy operett főszerepre. Rendkívül büszke voltam magamra és na-gyon-nagyon élveztem, többek között Bánsági Ildikóval, Bács Ferenccel játszhattam együtt.
A Színművészeti Egyetemre nehéz volt bekerülni és elvégezni?
Sz. T.: Azt szokás mondani, hogy oda nagyon nehéz bekerülni, sokan csak sokadjára jutnak be. 18 évesen beadtam a jelentkezést, elmentem felvételizni, és felvettek. Bevallom, nagyon rosszul éreztem magam a Színművészetin, nem az én közegem, nem az én világom volt, jóformán egyetlen percét sem élveztem a főiskolás létnek, pedig általában ez szokott lenni a színészek egyik legszebb életszakasza. Én viszont rengeteg neurózist szedtem ott ösz-sze. Azt hiszem lelkileg nem voltam elég érett, sem kellően edzett az ottani „pedagógiához”. Az osztályvezetőnknek az volt a módszere, hogy összerombolta a személyiségünket és értékrendünket, aztán figyelte, hogyan építjük újjá magunkat. Nekem ez nem igazán konveniált.
De azért szeretsz színész lenni.
Sz. T.: Természetesen! A Színművészeti után hamar magamra találtam. A színészet ideális esetben a közös játékról szól. Remélem, hogy te is azt láttad a próbán, hogy mi a színpadon játszunk. Nyilván van olyan része, ami komoly munkavégzés; nehéz, fárasztó és idegőrlő, de alapvetően mégiscsak játék. Mégpedig olyan játék, mint a gyerekeké, vagyis élvezetes. A színészek bizonyos mértékig legálisan gyerekek maradhatnak, és ez nagyon jó.
Hogyan jellemeznéd a színészi szakmát? Mi kell ahhoz, hogy az ember keresett színésszé váljon?
Sz. T.: Nem elég a tehetség. Az csak egyetlen összetevő. Nagyon sok munka kell ahhoz, hogy az ember a tehetségéből valamit kihozzon, illetve a tehetségen kívül sok más készség és képesség is szükségeltetik. Amióta én elvégeztem a Színművészetit – ami nemsokára 30 éve lesz -nagyon sokat változott a világ. Ma már természetes, hogy a színész menedzseli magát, tudatosan kialakít egy képet magáról, termékként tekint magára, ám a mi időnkben ilyesmi még nem létezett. Ma már néha fontosabb is az, hogy valaki hogyan adja el magát, mint az, hogy mennyire tehetséges.
Az átlagembernek gyakran fogalma sincs, mennyi munka van egyetlen színházi előadás mögött. Jelmezek, smink, díszletek, világítástechnika, zenekar… – ezek mind olyan munkák, ami a közönség számára láthatatlan és mégis, nélkülük meg sem valósulhatna az előadás. Bevezetnél minket a „kulisszatitkokba”?
Sz. T.: Az írott dráma, amit kézhez kapunk, csak alapanyag, pusztán kiindulási pont. A próbák során önálló és önjáró alkotást kell létrehoznunk belőle. Olyan pszichológiai és fizikai munkát végzünk a próbákon, mely során a szereplők személyes igazsága és motivációi szerint felkutatjuk, hogy mit miért tesznek, s azt miként tudjuk hitelesen ábrázolni. Az egész próbafolyamat olyan, mint egy rendőrségi nyomozás. Ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel, mint egy nyomozó: ki, mit, mikor, hol, mivel, miért? Ha ezekre a kérdésekre minden egyes szereplő tudja a saját karaktere szerinti választ, és a rendező ezt koherens egységbe tudja szervezni, tudatos világítással, lejmezekkel, díszlettel, kellékekkel hanggal megsegítve; tehát a rendező mindent az igazolható miértek szolgálatába tud állítani, akkor jó előadást fogunk látni. Olyan ez, mint egy nagy közös Agatha Christie-regény: kinyomozzuk – és itt a rendező Hercule Poirot, a nyomozócsoport vezetője -, hogy mi miért történik, hogyan történik, milyen szándékkal, indokkal stb., mígnem eljutunk a „bűnügy” megoldásához.
Ebben a darabban pedig te vagy a rendező, avagy Hercule Poirot. Milyen ez a munka?
Sz. T.: Izgalmas. Mondták is a kollégák, hogy fel vagyok pörögve, mert tényleg olyan, mint egy bűnügyi nyomozás. Az ember talál egy apró dramatikus nyomot, utána meglátja a következőt, egy szituáció-töredéket, aztán felfedez egy indulatot, izgatottan odaszalad, vizsgálgatja, majd összeáll a fejében egy teória, hogy miért épp úgy alakult a jelenet, a szereplők miként viszonyulnak egymáshoz, és miért pont úgy? Az egész egy izgalmas és játékos nyomozás.
A filmszínészetbe 1995 körül csöppentél bele. Miben különbözik ez a színészettől?
Sz. T.: Kevés filmet forgattam. Filmen sokkal finomabban kell játszani, mint színpadon. Elég, ha csak rágondolok és a szándék vagy gondolat jó esetben tükröződik a szememben. Nekem ez nehezemre esik, inkább színpadi színész vagyok, a színpadon jobban és otthonosabban érzem magam.
Az eddig forgatott filmek közül melyik volt a kedvenced?
Sz. T.: Az animációs mozik, például Az ember tragédiája vagy az Utolsó vacsora. Előbbit Jankovics Marcell rendezte, Az utolsó vacsorát pedig Rofusz Ferenc. Az ő filmje
Leonardo utolsó vacsora freskójáról szólt. Mind a kettőt nagyon élveztem. Megjegyzem, most szeptember 19-én lesz a bemutatója Janko-vics Marcell utolsó munkájának, a Toldi, tizenkét részes filmsorozatnak a bemutatója a Duna Televízióban, amiben az összes szereplőnek én vagyok a hangja. Sajnos Marcell ezt már nem érhette meg. Most persze a Toldi a kedvencem. Pont azért, mert rengeteg szerepet játszhattam benne, mindenféle hangon megszólalhattam.
Hogy lehetsz az összes szereplőnek a hangja?
Sz. T.: Megpróbálom átélni azt, hogy mondjuk milyen kicsinek vagy kövérnek lenni, milyen nyolcvanévesnek lenni, és megpróbálom ahhoz igazítani a hangomat, amit az életkor és a fiziológia elképzelése során belül érzek. Egy kövér embernek például általában a szervei is elhízottak, tehát nyomják egymást, a tüdejébe nehezebben, zajosabban jár kibe a levegő, a nyálkahártyák is jobban súrlódnak, a hangja is egy kicsit zsírosabbá válik, amikor beszél. Így talán érzékeltetni tudom nézővel a kövérséget.
Mondtad, hogy ezeket a rajzfilmeket te szinkronizálod. Miben különbözik a rajzfilm a szinkrontól?
Sz. T.: A rajzfilmekben jellemzően nem szinkronizálunk, hanem az én hangomra rajzolják meg a figurát a rajzolók. Nekem kell őket inspirálnom a hangommal. A szinkron ennél egyszerűbb, mert valaki már létrehozott egy produktumot, amit reprodukálnom kell. Ott az a nehéz, hogy a saját hangomat, tehetségemet, gondolkodásomat hitelesen alárendeljem más játékának.
Miért kezdett el érdekelni a szinkronszínészet?
Sz. T.: Nincs olyan, hogy szinkronszínészet, az csupán a színész munkájának egy szegmense, ami akkor jó és hiteles, ha mögötte ott van a színházi gyakorlat és tapasztalat. Egy színész, jó esetben játszik színházban, szinkronizál, rádiójátékban szerepel, filmet forgat, régebben készültek tévéjátékok, szórakoztató tévéműsorok is. Atyai jó barátom, a Kossuth-díjas Balázs Péter – aki a darabban is vállalt szerepet, egy festőművészt alakít -, rengeteg tévéműsort készített, amiknek állandó szereplője voltam. Emellett még jártam „pódiumozni” is: versmondásokat, verses esteket, irodalmi esteket csináltunk.
Milyen előadást láthatnak majd a Makkosmáriára látogató nézők?
Sz. T.: Ez az előadás az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus programjaihoz kapcsolódik. Komoly és fontos vállalás Budakeszitől, hogy ismét színpadra állítja a darabot, mert a programok közt összesen két színielőadás lesz és a miénk az egyik. Az eredeti darab a kegyhely történetéről szól, ám ebben a változatban mi azt vizsgáljuk, hogyan működik egy kegyhely, hogyan avatkozik be Isten az emberi életbe, mikor avatkozik be, milyen kegyelmi úton segíti a szereplőket? Reményeim szerint az előadásunk nem történelmi tablósorozat, hanem inkább beavatószínházi élmény lesz. Ha jó munkát végzünk – és remélem, azt végzünk -, akkor a néző maga is megtapasztalhat valamennyit abból a csodából, amit egykor Traub János átélt Maria Eichellben, s ami azóta annyi imádkozó embernek adott hitet, reményt és életerőt. Végső soron abból a kegyelemből szeretnénk valamit átadni a közönségnek, amit egy szakrális drámával való munka során mi magunk megtapasztalunk.
Czuczor Mónika