Természet

A Budakeszit övező rengeteg erők ideig-óráig még viselik ezer színű, őszi lombruhájukat, de az éjszakák már hűvösbe hajlanak, s a sűrűből kikúszó hajnali hűs légáram akár a dér jeges szőnyegét is ráhúzhatja a szikkadt mezőkre. A nyár tündöklő sugara már csak tűnő emlékfoszlány, csönd üli meg a tájat, csak a holló bús korrogását hallani néha. A költöző madarak már messze járnak. Akik pedig itt maradtak, azoknak éppen nincsen kedve énekelni. Nem most van a dalos szerelemnek ideje, sokkal inkább az ínséggel, vagy akár a pusztulással kell szembe nézni annak a madárnak, amelyik az Adria lágy tele, vagy éppen a Viktória-tó kenyai, örökké forró partvidéke helyett a hazai erdőket választja téli szállásául.

Mert amilyen bőkezű a magyar erdő tavaszól őszig, legalább annyira szűkmarkú télen. A fagy elől biztos menedékbe, kéreg, vagy avar alá bújt a rovarságnak azon része, amely nem bábállapotban, vagy éppen a föld alatt vészeli át a zord évszakot. Nincsen pondró, nincsen csipegetni való, friss rügy, a hullott gyommagvakat vastagon belepi a hó, az erdőt szegélyező bokrokról meg egykettőre elfogy a csipkebogyó, dércsípte kökény, berkenye, galagonya, hiszen az erdő minden lakója éhes és mindennapos a versenyfutás az életmentő kalóriákért.

Ilyenkor a madárnép kénytelen-kelletlen közelebb húzódik a településhez, az éhenkórász magevőket pedig követik a prédáló madarak, héják, karvalyok, mert nekik enni, élni kell.

Ilyenkor jön el a madáretetés ideje!

Amikor 2020 májusában a budakeszi mamutfenyőket övező ligeterdőben – a városvezetés és a BVV Kft. támogatásával – elkészült a Madárösvény, csak óvatosan mertem bízni abban, hogy a kezdeményezés sikeres lesz. Most pedig aligha akad bárki is, aki azt állítja, hogy nem az.

Már múlt év nyarán is jó volt látni, hogy gyermekeiket tologató családokkal, vagy éppen unokáikat terelgető nagymamákkal telt meg az ösvény, az apróságok egyik madártáblától a másikig szaladtak a felnőttek pedig türelmesen olvasták nekik a szöveget, hogy „…ez itt a széncinege, az a vastag csőrű pedig a meggyvágó”. Aztán beköszöntött a 2020-21-es tél, és a színes táblák helyett már az etetők körül sürgölődő főszereplőket is meg lehetett figyelni.

Az elmúlt etetési szezonban a mázsát bőven meghaladó mennyiségű – a BVV Kft által biztosított – napraforgó magot hordtam ki a madárösvényre. Hétről-hétre megtöltöttem az etetőket és közben persze – miként a város többi, arra sétáló lakója – figyeltem a madarakat, hiszen ez a téli madáretetés lényege. Örömmel töltött el az is, hogy az átadás óta semmiféle rongálás nem történt a madárösvényen. Mindössze egy etetőt loptak el. Amikor a fogyatkozást felfedeztem, magam elé képzeltem a tolvajt, amint azon morfondírozik, hogy „…igazán melegszívű, derék ember vagyok, én is etetem majd télen az éhező madarakat, megyek is, hamar lopok egy ehhez remek etetőt!” Mondják, hogy sokunkban akár több ember is élhet, az etetőt elorzó honpolgárban legalább kettő.

Tévedés azt gondolni, hogy azért kell télen etetni a madarakat, hogy ne pusztuljanak éhen. Az evolúció során megtanultak tökéletesen alkalmazkodni környezetükhöz, vagyis a télire itt maradó madarak beérik azzal, amit a természet télen kínál nekik. Persze megesik, hogy egyik-másik madár alul marad a januári zegernyével vívott küzdelemben. De pusztulásuk is része a természet rendjének, mert a gyengébb, elhulló egyedek tavasszal már nem választanak párt, nem nevelnek fiókákat, hiszen ez csak a túlélő erősek joga lesz, s így ők örökíthetik tovább kitartásukat, rátermettségüket, őrizve ezzel a populáció genetikai állományának színvonalát. Így a természetben a pusztulás is a fenntartható életet szolgálja.

Sokkal inkább azért etetjük a madarakat, hogy a közelünkbe csalogassuk őket. Egyrészt igaz, hogy madarat lesni, lopakodva kukkerrel figyelni nem mindennapi mulatság, de éppen ennyire igaz az is, hogy a területre szoktatott madárság – ha nem vonuló, mint például a budakeszi mezők fölött télen nagy csapatokban szálló, Skandináviából érkezett fenyőrigók – hajlamos tavasszal helyben maradni. Márpedig a madarak tavasztól őszig igen nagy hasznot hajtanak az erdőben és persze a kertekben! A fészkelő cinege, zöldike, tengelic napkeltétől napszálltáig gyűjti éhes porontyainak a gyümölcsfáinkat megrontó pondrókat, rovarokat, de ugyanezt teszik a rigók, a levelek fonákjáról a tetveket gyűjtő, csapatban járó őszapók, nem is szólva az etetők környékén ugyancsak felbukkanó harkályfélékről, vagy a csuszkáról, amely telente ugyancsak rájár a kihelyezett napraforgó magra.

Vagyis érdemes etetni a madarakat. S ha október végén, november elején hozzáfogunk ehhez, akkor ne is hagyjuk abba következő április végéig, a rendszeres fagyok elmúltáig!

Álljon itt néhány tanács arról, mikor és mit adjunk, illetve mit ne a madaraknak:

• az etetési időszak az első tartós fagyok beköszöntétől ezek megszűnéséig, december elejétől március második feléig tart;
• eleségként bőven elegendő fekete napraforgót kitenni;
• emellett adható gyümölcs (alma és olyan szedhető bogyók, mint a vadszőlő, borostyán, tűztövis, nyugati ostorfa);
• akár némi állati zsiradék (elsősorban kacsa-, liba- és sertésháj) is;
• az etető madarai nem élelmiszerhulladék-megsemmisítők, ne adjunk nekik ételmaradékot, ne kísérletezünk velük;
• az etető mellett itassunk is (pontosabban érdemes az egész évben működtetett itató mellett elkezdeni decemberben az etetést), több faj számára a téli ivó- és fürdőhely jelenti az igazi vonzerőt.
• a költési időszakban, a fiókák kikelését követően ne etessük a madarakat, mert ez a mag eleséget megemészteni nem képes fiókák tömeges kínhalálát, funkcionális éhen pusztulását okozza.

Az etetést természetesen idén télen is folytatom a Madárösvényen. És arra biztatok mindenkit, hogy tegye ugyanezt a saját környezetében! Nem kell ehhez etetőt lopni, megteszi egy faágra kilógatott PET-palack is, amelyre az aljától fél arasznyira lyukat vágunk, éppen akkorát, hogy az éhes madarak a fejüket bedugva hozzáférhessenek a magokhoz. Örüljünk a verebeknek is, hiszen manapság már aggasztóan kevés van belőlük! És ne haragudjunk a karvalyra sem, ha nagy néha lekap egy-egy énekest az etető közeléből. Így van ez rendjén.

Dr. Illisz László

A lassan ránk köszöntő ősz aranyló fényekkel festi meg az erdőt. A szikkadt mezők felől szénaillatot hoz a fekete hegyekről este leszálló légáram, hajnalra pedig már vastag harmat lepi a búcsúzó füveket.

A madárdal már régen elillant, az utolsó fészekaljak is kirepültek, fölösleges a messze hangzó füttyel kijelölni a revírt, a területet, ahonnan a gondos szülők fiókáikat táplálják. Most már mindenki csak magára gondol, hízni kell, fel kell készülni a hűvösebb napokra, amikor majd az utolsó dércsípte som, vagy éppen kökény is elfogy a bokrokról, és a nyári bőségnek legfeljebb csak a tétova emléke tölti meg az éhes madarak begyét, azzal pedig ugye jóllakni bajos. Akinek egy csepp esze van, már régen elment – mondhatnánk, ha ezen múlna.

Mert erdeink tündöklő ékköve, a sárgarigó aligha töpreng el azon augusztus derekán, hogy „…ej, mennyivel jobb dolgom lenne nekem a Zambézi folyó partján!” Hanem csak – ösztöneitől hajtva – elindul a messzi Afrikába, lezárva ezzel a rövidre fogott, április-májusban megkezdett, és csupán augusztus közepéig tartó magyarországi tartózkodását.

A népnyelv – egyebek mellett – aranymálinkónak is mondja ezt a madarat, de szinte összes elnevezésében, így vagy úgy felbukkan a sárga fém, amelyet szinte elhomályosít a madár tollkabátjának ragyogása. Nem látták még? Nem csoda, hiszen magam a „mindig hallod, ritkán látod” madarak közé sorolom a sárgarigót, amely a tilinkó szavára emlékeztető, gazdagon cifrázott, hajlékony dallamával megtölti a tavaszi erdőt. Hanem a sárgakabátos füttymester többnyire oly ügyesen bujkál a magas fák sűrű lombjai között, hogy megpillantása tisztán szerencse dolga. Egyszer egy meleg nyárutón, a budakeszi madárösvény fölé magasodó, kiszáradt jegenye csúcsán, egy messzelátónyi körben hat(!), vonuláshoz összeverődött sárgarigót pillantottam meg, nagyjából annyit, ahányat az ezt megelőző évtizedben összesen láttam.

„Az aranymálinkó gyümölcsérés idején kívül igen hasznos madár s nincs az a hernyó, még ha a legszőrösebb papmacska is, a melyet el ne csípne, cserebogár járáskor meg éppen irtóháborút folytat a gyümölcsösök ez istencsapása ellen; hanem az is igaz, hogy a mikor a kora gyümölcs érik – mert az őszit nem várja be: elvonúl melegebb tájakra – nem igen törődik az ártalmas bogársággal, hanem rámegy a cseresznyére, kajszín-baraczkra, korán érő édes körtére. De a bogárság üldözésével nyujtott haszna sokkal nagyobb a kárnál és éppen azért gráczia legyen fejének – a madár különben is remek gyönyörüsége szemünknek.” – így ír róla a jeles madarász, Herman Ottó.

A szemet gyönyörködtető, tarka sárgarigónak éppen ellentéte a fekete rigó, amelynek szolid, sötét eleganciáját csak csőrének élénk sárgája töri meg. Az is csak a hímek esetében, mert a tojóknak még a csőrük is diszkrét barnásszürke.

Ki ne ismerné kertjeink állandó lakóját, a fekete rigót? A mi kertünkben már kora tavasszal, nem ritkán február végén megjelenik egy hím (alighanem mindig ugyanaz) és zajos sertepertéléssel jelzi, hogy idén is leylandi ciprus sövényünk macskabiztos, már jól ismert magasában kívánja felnevelni utódait – jobb években akár három fészekaljat is! Amúgy a fészket már a tojó építi, meglehetősen változatos helyekre, nálunk mindig ugyanoda. Leggyakrabban bokrokon, fákon, épületeken, ereszcsatornákon, vagy akár a talajon gallyakból, fűszálakból és sárból alakítja ki a fészkét. Meglehetősen elővigyázatlan, emiatt rendszeresen megsemmisülnek fészekaljai. Gyakran előfordul, hogy a tojásos fészekaljakat elhagyja, és máshol kezd költésbe. Rendszerint 4-6 tojást rak. A fiókák még teljes röpképességük előtt kiugrálnak a fészekből, de szüleik még hetekig etetik őket. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy jó szándékú emberek a gyámoltalannak és elhagyottnak tűnő fiókákat megfogják, hazaviszik, nehogy elpusztuljanak. Erre azonban semmi szükség, ugyanis jelzőhangok alapján az öreg madarak a fészket elhagyó fiatalokat könnyedén megtalálják, és teljes kifejlődésükig gondoskodnak róluk.

Minden évben, a tavasz fenséges nyitányaként a mi rigónk napszálltakor feltelepedik a szomszéd magas fenyőjének ághegyére és messze hangzó, gazdagon cifrázott, az ember fülének oly kedves énekével hirdeti jogát a megszerzett revírre. Hajnalban pedig, amikor fél ötkor a rádióba indulok, ugyancsak ő köszön rám füttyével a pirkadatban. Hálás is vagyok érte, mert ezekben a gyötrelmes hajnalokban a madár dala az egyetlen lelket melengető körülmény…

Herman Ottó írja, hogy „…ezt a fajt szedik ki leginkább fészkéből, felnevelik és a hímeket jó áron adogatják el, mert szépen tanulja meg még a sípláda után is a dalt; de mert könnyen tanul, bizony a legszebb nótába is belérecscsent egy kis taliganyikorgással. Ám ez is kedves, mert nagyon mulattató. Messze külföldön a fekete rigó városi madárrá nevelkedett; ott, a hol jószívű emberek télen át enyhítik nyomorát, rendesen adogatva neki egy kis lisztesférget, vagdalt húst és szárított hangyatojást. Ilyen helyeken még a vadszőlővel befuttatott ablak közelébe is építi fészkét.”

Bizony, fordult a világ a fenti sorok lejegyzése, vagyis 1901 óta! A fekete rigó ma már része a nagyvárosok hétköznapjainak, ahová több táplálék és a kevesebb ragadozó szoktatta be ezt a madarat. Lószúnyogokkal, gilisztákkal táplálkozik, melyeket főként a talajon kap el. Gyakori látvány, hogy a kerti locsoló nyomán a nedves fűből csokorszám gyűjti csőrébe a gilisztákat, azzal örvendeztetve meg örökké éhes fiókáit. A hűvösebb idő beálltával aztán fokozatosan áttér növényi táplálékra. Hanem a gyümölcsöt, erdei bogyókat bőven kínáló ősz elmúltával a fekete rigó is éhezik. Az állomány java része mégis itt marad, a kevésbé kitartóak pedig délebbre, az Adria partjaira vonulnak telelni. A maradóknak lágyeleség – gyümölcs, zöldség, sajt, túró – kihelyezésével segíthetünk az ínséges hónapok átvészelésében.

Illisz L. László

fotók: https:// www.tiszatoelovilaga.hu

(Források: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Pallas Rt. Nyomdája; www.mme.hu.)