Hírek

Juhos-Kiss Eszter, a budakeszi Czövek Erna Alapfokú Művészeti Iskola szolfézstanár-igazgatóhelyettese a Magyar Tudományos Akadémia 27. alkalommal meghirdetett pályázatának egyik díjazottja lett. A köznevelésben tanító gyakorló pedagógusok tudományos kutatómunkájának megbecsülésére és ösztönzésére létrehozott díjat tizenkét pedagógus nyerte el, akik 2024. október 14-én vehették át az elismerést Freund Tamástól, az MTA elnökétől.

Honnan indult el pályája, mely elvezetett ehhez a jeles elismeréshez?

Juhos-Kiss Eszter: Középfokú zenei tanulmányaimat a győri Zeneművészeti Szakközépiskolában (ma Richter János Zeneművészeti Szakgimnázium) kezdtem hegedű és szolfézs szakon, majd a Zeneakadémián karvezetést tanultam, ugyanakkor a képzés velejárójaként szolfézs- és zeneelmélettanári diplomát is szereztem.

Mióta dolgozik Budakeszin a Czövek Erna zeneiskolában szolfézstanárként?

J.-K. E.: 2001 óta. Csaknem 25 éve szolfézstanárként kerültem ide, és 9 éve igazgató-helyettesi feladatokat is ellátok. Emellett a barokk repertoárral rendelkező budapesti Albinoni Kamarazenekarban hegedülök.

A szolfézs a zenetanulás alapja…

J.-K. E.: A szolfézs tárggyal a kottaolvasást tanítjuk, és a zenei hallást fejlesztjük. Ha egy muzsikus nincs birtokában a zenei írás és olvasás készségének – ezzel lehet, hogy sokakat megbántok -, az tulajdonképpen zenei analfabéta. És ezt igazán nem negatívumként mondom, mert amúgy tisztelem és csodálom azokat, akik ösztönösen találnak rá a zenére és válnak akár remek muzsikusokká is.

Kodály Zoltán gondolatát idézve az érti igazán a kottát, aki „látja, amit hall, és hallja, amit lát”. Ez azt jelenti: ha ránézek a kottára, nem kell hangszeren lejátszanom a dallamot, hogy meghalljam, ami a kottában látható. Nekünk itt a zeneiskolában az egyik célunk az, hogy megtanítsuk a növendékeket kottát olvasni és játszani a hangszerén, és eljuttatni egy olyan szintre, ahol már nincs szükség állandó külső kontrollra, hanem önállóan, magabiztosan tudjon zenélni.

Tavaly októberben ön egy jelentős díjat vett át Freud Tamástól, az MTA elnökétől. Díjazott pályamunkájának teljes címe egy átlagolvasó számára erős magyarázatra szorulna, ezért annak csak rövidített változatát idézném: „Az afázia zeneterápiája.” Szolfézstanárként miképpen került az érdeklődési körébe ez a téma?

J.-K. E.: 2019-ben megszólalt a telefon a zeneiskolánkban. Budakesziről, a Szanatórium utcában működő Magyar Honvédség Rehabilitációs és Krónikus Utókezelő Intézetéből kerestek minket, hogy van egy másfél éve kezelt betegük, aki stroke következtében elvesztette a beszélő képességét, de képes szöveggel énekelni. Úgy gondolták, hogy a zeneiskolában találnak majd valakit a tanárok közül, aki elvállalja, hogy egy hónapig bejár a kórházba, és énekeltetni fogja a pácienst.

Végül is én lettem az, aki elvállalta ezt az akkor még számomra is teljesen ismeretlen feladatot. Némi iránymutatást ugyan kaptam a megbízóimtól, de amúgy teljesen rám bízták, hogy hogyan és milyen dalok felhasználásával énekeltetem a beteget. Az egy hónapból aztán négy év lett…

Ez a története az afáziával való találkozásomnak, melyről korábban semmilyen ismereteim nem voltak.

■ Mi is valójában az afázia?

J.-K. E.: Az afázia a nyelvi képességek szerzett zavara. A nyelvi zavarhoz gyakran beszédzavar is társul. A „szerzett” kifejezés arra utal, hogy az érintett korábban már birtokában volt a nyelvhasználatnak, de valami oknál fogva megsérült ez a képesség. Az afázia leggyakoribb kiváltó oka a stroke, de kialakulásának hátterében állhat baleset, műtéti beavatkozás vagy akár tumor is.

Miképpen kezdte el gyógyító munkáját ebben az ön számára is addig ismeretlen területen?

J.-K. E.: A kezdeti sikertelen verbális kommunikációs kísérletek után elkezdtünk népdalokat énekelni, és őszintén meglepett, hogy ami élő beszéddel nem ment, az a dalok segítségével megszólalt. Első élményeim, megtapasztalásaim után persze még sötétben tapogatózva próbálkoztam ezzel meg azzal, aztán elkezdtem szakirodalmat olvasni, majd felkutatni azokat a szakembereket, akik Magyarországon az afázia zeneterápiájával foglalkoznak. Mindezek mellett saját tapasztalásaim is sokat segítettek. A tudatosan tervezett és felépített foglalkozásaim alkalmával jelenleg is gyakran hallgatok intuícióimra. 2020 tavaszán aztán jött a covid járvány…

…és gondolom, a járvány váratlan megjelenése sok gondot okozott ebben a terápiás folyamatban…

J.-K. E.: Sajnos a lezárások után megszűntek a lehetőségek, a kórházba sem járhattam be, hogy folytathassam az afáziás pácienssel a terápiás éneklést.

És a covid után miképpen alakult ez a történet?

J.-K. E.: Egyrészt megpróbáltam felkutatni Magyarországon azokat a szakembereket, akik zeneteraputaként afáziásokat énekeltetnek, és egyúttal néhány ilyen foglalkozásra is eljártam, kíváncsi voltam, hogy mások miképpen csinálják.

Másrészt pedig sikerült a régi páciensemmel tovább folytatni a terápiát, ezúttal már online. Ugyanis a covid idején ő is hazakerült a kórházból, de olyan messze lakott tőlem, hogy a személyes terápiát nem tudtam már vállalni. Csaknem négy évig foglalkoztam vele -s bár ez kis eredménynek tűnik – ez alatt az idő alatt sikerült vele megtanítani olyan alapszavak, szókapcsolatok, mondatok használatát, melyeket a mindennapi életében alkalmazni tud. Ma már nem folytatom a terápiáját, de tudomásom szerint a verbális kommunikációja azóta is szépen javul.

■ Ezzel az afáziás történettel az ön élete is sok tekintetben megváltozott…

J.-K. E.: Még a covid járvány idején elhatároztam, hogy komolyabban elmélyedek ebben a témában. Ezért felvételiztem a Pécsi Tudományegyetem Egészségtudományi Karának Doktori Iskolájába. A tanulmányi időszak alatt igyekeztem minél több pácienssel foglalkozva saját tapasztalatokra szert tenni. Eljutottam a budapesti Észak-budai Szent János Centrumkórházba, a Telki Hold Otthonba, a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházába, a győri Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórházba, és a győri Hajléktalanokat Segítő Szolgálatra. Most ott tartok, hogy beadtam a doktori disszertációtervezetemet, s várom, hogy elfogadják a fokozatszerzési kérelmemet ennek a négy éves tanulmányi útnak a végén. Az a tudományos munkám, amit beadtam az MTA pályázatára, s melyről már a cikk bevezetőjében szó esik, tulajdonképpen megegyezik ezzel a doktori disszertációtervezettel.

Ez az MTA által már díjazott, de az egyetem által még elfogadásra váró doktori disszetációt nyilván azzal a céllal írta meg, hogy az afáziások rehabilitációja, a zeneterápia nagyobb figyelmet kapjon a magyar egészségügyben.

J.-K. E.: A klinikumban, azaz az egészségügyi intézményekben a logopédusok mellett nagyobb teret kellene biztosítani a zeneterapeuta szakembereknek a stroke utáni rehabilitációban, azonban a zeneterapeuta szakma még nem olyan elfogadott és megszokott a hazai kórházakban, mint ahogy az elvárható lenne.

Ugyanakkor a zeneterapeuta képzésben sem központi téma az afázia zeneterápiája. A hallgatók egyáltalán nem vagy legfeljebb érintőlegesen találkoznak a témával. A civil szférában azonban léteznek olyan érdekvédelmi szervezetek, melyek az afáziával élőket karolják fel. Közülük kiemelném az Afázia Egyesületet, mely hetente többször ismétlődő – egyéni, kis- és nagycsoportos – rehabilitációs tevékenységet végez, illetve szolgáltatásokat nyújt a baleseten vagy stroke-on átesett afáziások gyógyulása és rehabilitációja érdekében, mely az érintetteknek és családtagjaiknak konkrét segítséget jelent.

Fáradságos, nehéz évek állnak ön mögött. Mivel zárhatnánk ezt a beszélgetést?

J.-K. E.: Budakeszi zeneiskolai munkám mellett szeretném, ha megtalálnának a lehetőségek ezen a szakterületen is – bár néha már látom ennek a jeleit is. Ám egy személyes vallomást is hadd tegyek itt a legvégén. Az elmúlt években csak szakirodalmat olvastam, mert nagyon megszerettem ezt a számomra új kihívásokat ígérő területet, de a most következő időkben arra vágyom, hogy ismét olvashassak szépirodalmat is.

Horváth Jenő

Budakeszi Hírmondó – 2025. január