A Himnusz szobor angyala

Képzőművészként életem folyamán sok-sok angyalkát készítettem, de most egy olyan történetről szeretnék beszélni, ahol nem a gondolataimmal, szívemmel, lelkemmel, kezemmel készült angyalkákról van szó. Évekkel ezelőtt, mikor a Himnusz szobrán dolgoztam, egy barátom által eljutottam egy vidéki városba, annak is az egyik templomába, hogy az ottani tiszteletessel beszéljek.

Már a templomban észrevettem, hogy új padokban ülünk, és amikor kimentem a templomkertbe, akkor láttam, hogy a fészerben vannak a régi padok. Még gondoltam is, vajon mi lesz ezekkel, kidobják, vagy elégetik őket? És akkor úgy átfutott rajtam az a gondolat, milyen lenne ezekből elhozni egyet a műterembe és ott megőrizni. Akkor nem szóltam semmit, de később beszéltem azzal a barátommal, akinek a révén eljutottam oda és elmondtam neki ezt a gondolatomat. Eltelt egy pár hét, mikor felhívott a barátom és azt mondta, mehetek a padért, vár a tiszteletes úr. Persze azonnal nem tudtam menni, de mikor újra eljutottam ebbe a városba, kimondottan a padért mentem. Tiszteletes úr azt mondta, hogy válasszak abból a pár darabból, ami még megmaradt. Több mint száz éves, már ki kellett cserélni, és akinek a nagymamája vagy hozzátartozója ült mondjuk a 38-as számú padban, emlékként hazavitték, úgyhogy én is választhatok. Hazahoztam két padvéget, betettem a műterembe. Telt az idő, én dolgoztam a Himnusz szobrán. Tudni kell, hogy állandóan foglalkoztatott az a gondolat, hogy valóban a nemzeti imánkat meg kell-e jeleníteni képzőművészeti formában. Ha igen, most van itt az ideje? Nekem kell ezt megtennem? És sokszor a barátaim előtt hangot is adtam e gondolataimnak, de aztán tovább folytattam a munkát. Úgy nyár végén eszembe jutott, hogy le kellene vágni a félig lefűrészelt padot a padvégről. Ezt meg is tettük, megcsodáltam a régi, száz éves kovácsoltvas szegeket, és amikor kihúztuk a fából, a pad felső része ketté nyílt és kihullott belőle a földre egy egész kicsire összehajtogatott papír. Felemeltem, kihajtogattam a régi, elsárgult papírdarabot, amelyre az volt írva, hogy Adventi himnusz. Tudni kell, hogy az eredeti terv szerint ádvent első vasárnapján szerettük volna szentelni a Himnusz szobrát, csak különböző akadályok miatt ez nem valósult meg. Megfordítottam a papírt. A másik oldalán az állt: Himnusz. A megdöbbenéstől csak álltam az udvaron, remegő kezemben a régi kis papírral. Még a szám is kiszáradt.

Ezt a történetet elmeséltem egy kedves barátomnak, aki miután meghallgatta, azt mondta nekem: Képzeld el, ott fenn az angyaloknak milyen sokat kellett dolgozniuk azon, hogy üzenetet küldjenek neked, hogy ne legyenek kétségeid abban, igenis állnia kell a Himnusz szobrának.

Ez az én angyalkám története.

Majzik Mária