Postaláda – Egy igaz gyermekkori történet

Ma Budakeszin a gyerekeket ? a nagyvárosokhoz hasonlóan ? felnőttek kísérik vagy viszik autóval óvodába, iskolába. A rendkívül megnövekedett autóforgalom, a megváltozott körülmények indokolttá is teszik ezt.

A mi gyerekkorunkban annyira elenyésző volt a járművek száma, hogy szüleink ? bármilyen hihetetlen ? nyugodtan engedhettek bennünket egyedül még óvodába is. Bizonyára az autón történő szállítás ma kényelmesebb és gyorsabb, de nekünk lényegesen nagyobb szabadság és talán több élmény is jutott.

Gyermekeim mindig azt kérték, olyan történetet meséljek nekik, ami velem történt és ?vicces?. Hát ezekből van bőven ? ezek egy kicsit kortörténetek is. (A fiatalabb korosztálynak talán érdemes lenne elmondani, hogy az alábbi történetben említett postahivatal azelőtt az Erkel utcánál, a cukrászda alatt volt, a Téglás-kocsma pedig ugyancsak az Erkel utcánál, a mai élelmiszerbolt helyén állt.)

A 60-as évek közepe táján Budakeszin, az egykori sváb faluban a gyerekeknek is sokat kellett segíteni otthon, rendszeresen kaptak feladatokat.

?Ha hazafelé jössz az örsi óráról, menj be a gyógyszertárba, légy szíves, és váltsd ki a Manci néni gyógyszereit, ott vannak a receptek és a pénz kiszámolva a kredencen!? ? kaptam az utasítást anyámtól.

Nem egészen értettem, miért nem tud Manci néni, nagymamám legidősebb nővére elmenni a gyógyszertárba, ha egyszer hozzánk el tudott jönni, de akkoriban nem illett felülbírálni a felnőttek kérését.

Miután az örsi óra rendben lezajlott az iskolában, vidáman indultunk hazafelé barátnőmmel, Huber Ágival, aki készségesen eljött velem a gyógyszertárba is. Ahogy haladtunk a Kossuth Lajos utcán a kiváltott gyógyszerekkel, barátnőmnek eszébe jutott, hogy be kell dobnia egy levelet a falon elhelyezett postaládába. Tréfás kedvemben voltam, és úgy gondoltam, megtréfálom egy kicsit, úgy teszek, mintha én is bedobnám a vékonyka gyógyszert, a Manci néniét. Vagánynak és eredetinek éreztem magam. Egy darabig tartották az ujjaim a gyógyszeres tasakot, mondtam is közben, hogy beeedobom, bedooobom…, majd a legnagyobb döbbenetemre be is esett, és a piros postaláda elnyelte Manci néni gyógyszerét. Borzasztóan megijedtem, a dolog hirtelen komollyá vált. S mint ahogy a kisgyerekek is sírással gondolják megoldani a problémájukat, én is elpityeredtem tízéves létemre.

Nem messze tőlünk, az Erdő utca és a Kossuth utca sarkán, a Xaver-kereszt talpazatánál egy csapat félmeztelen, rózsaszín és fehér bugyis gyerek labdázott a porban. Egyikük osztálytársunk volt, meglátott és odajött megkérdezni, mi a baj. A többi gyereknek sem kellett több, körém sereglettek, és mint valami látványosságot, úgy szemléltek, én meg ettől még jobban sírtam. Az egyik maszatos, frufrus kislány labdával a kezében, tágra meredt szemmel bámult engem, és mindenki mondott valami okosat, pl.?Ne sírj, kislány…? De a leghasználhatóbb mégiscsak az az ötlet volt, amely egy fiútól származott, ő ugyanis azt mondta:

?Lakik itt nem messze egy postás bácsi az Erdő utcában, jól tudom a házat, annak biztosan van kulcsa a postaládához?. Megindult a mintegy tízfős, mezítlábas, bugyis társaság labdákkal felszerelkezve a közeli, jól ismert házhoz. Szerencsénk volt, a ?postás? bácsi anyukája épp kifelé jött, amikor még a fiúcska azon gondolkodott, melyik is az a nagyon jól ismert ház. ?Mi a baj, gyerekek?? ? kérdezte a néni. Egy emberként kórusban mindenki kezdte vázolni a nagyjelentőségű problémát. A túloldalon haladó felnőttek is oda-odabámultak, szégyelltem is magam rendesen a kör közepén. A néni türelmesen meghallgatott minket, majd elmosolyodott: ?Jó, jó, gyerekek, igazatok van, a fiam egyenruhában jár, de ő nem postás, hanem katona! Menjetek a postára!?

Bár minden reményem elszállt, szorongatott helyzetemben mégis egy kicsit humorosnak találtam a félreértést: hiszen a katonát a postástól csak illenék tudni megkülönböztetni… A labdás gyerekek dolgavégezetlenül visszamentek a kereszthez játszani, mi pedig a barátnőmmel ? a katona anyuka tanácsát megfogadva ? elindultunk az Erkel utcai megállónál lévő postahivatalhoz.

Az egyhelyiséges kis postán két szűk kis ablakocska volt, alig érte fel a fejünk, olyan magasságban, de láttam, hogy a második ablaknál egy bácsi ül ugyanolyan barna kockás zakóban, mint amilyen a pincébe járó kabát volt a pesti nagypapáméknál. A barátnőm, aki alacsonyabb volt nálam, és ráadásul általában halkabban beszélt, segíteni akart, és magához ragadta a kezdeményezést: ?Bácsi, bácsi, a kislány…? tovább nem jutott.

?Mit szeretnétek?? ? értetlenkedett a nagypapám zakójában lévő ember. Na, úgy éreztem, jobb lesz, ha én mondom el a sérelmemet, végül is velem történt a baj, én vagyok felelős mindenért.

?Beejtettem a postaládába a gyógyszeremet? ? próbáltam rövidre fogni a dolgot. A bácsi kicsit kihajolva a szűk ablakon visszakérdezett: ?És üveges volt?? Ezen már majdnem elnevettem magam, pedig a szemem könnyes volt. ?Hogy gondolhatta ez az ember, hogy üveges? ? futott át az agyamon ?, látott már vajon a postás bácsi postaládát? Látta, milyen keskeny résen kell bedobni a leveleket??

?Nem, dehogy! Nem volt üveges!? ?  válaszoltam, és magyarázni kezdtem részletesen a történteket.

A férfi azt tanácsolta, hogy menjünk át a szemközti sarkon lévő Téglás-kocsmába, mert a mi postásunk, a Butyka (?) bácsi (mi csak Pulyka bácsinak hívtuk), ott szokott munkaidő után sörözni. Kérjük meg, hogy nyissa ki a postaládát és vegye ki a gyógyszert! A feladat tehát fel volt adva: még életünkben nem jártunk mi, gyerekek a rosszhírű kocsmában. A barátnőmtől az is szép volt, hogy elkísért a kocsmáig. Tisztában voltam vele, hogy a feladat kivitelezése rám hárul, nekem kell majd Pulyka bácsival szót értenem. ?Csak hogy fogom felismerni a sok részeg között, ha már nincs rajta egyenruha?? ? tanakodtam.

A kocsma tele volt, vágni lehetett a füstöt. Minden férfi kezében söröskorsó volt, a helységben keserű sörszag terjengett. Az emberek összevissza álltak, volt, aki háttal, mások meg körben. ?Ajaj, hogy tudom így megtalálni a postásunkat?? ? morfondíroztam.

Összeszedve minden bátorságom végigjárattam szememet az összes ismeretlen emberen, és úgy döntöttem, hogy egyik sem lehet Pulyka bácsi.

?Nincs szerencsém, pedig állítólag mindennap itt sörözik, akkor ma éppen miért nem??

Szomorúan ballagtam vissza egyedül a postára, ahol a kockás zakós férfi a szűk ablakrésen át ezúttal azt tanácsolta, várjak meg egy nénit, aki szintén a posta alkalmazottja, nemsokára jön is, és hátha van kulcsa  a postaládához.

Álltam a posta ósdi, meredek lépcsőin egy darabig, mindegyik bejövő nénitől azt reméltem, ő az, aki segíteni tud. De egyik sem volt az. Lassan elfáradtam, leültem a koszos falépcsőkre. Ment le a nap, esteledett. Egyre kevesebb néni jött, akiről azt hihettem, ő a várt alkalmazott. A lemenő nap nyomasztó fényei játszadoztak az égen, és én egyre bűnösebbnek éreztem magam. ?Hogy fogok ebből a lehetetlen helyzetből szabadulni? Manci néni várja a gyógyszereket, engem meg várnak otthon, nagyon ki fogok kapni!? Egyre marta lelkemet a bűntudat, amikor lentről egyszer csak közeledett egy fiatal hölgy, megéreztem, ez most már csakis az én megmentőm lehet.

Elpanaszoltam neki egy szuszra a problémámat, amit magamban már többször megfogalmaztam, hogy rögtön érthetővé váljon. Büszke is voltam erre, ennek köszönhetően nem sírtam el magam. A nő rám meredt, és én azt hittem, a történet különös jellege fogta meg, de nem!

?Te nem a Herein elvtárs lánya vagy??

?De, igen, a Herein elvtárs lánya vagyok! ? ? vágtam rá, de magamban igen csak csodálkoztam és kuncogtam is ezen a furcsa elvtársozáson.

Elindultunk együtt vissza a Kossuth utcai postaládához. Hosszú volt az út. Útközben próbáltam kedves lenni a nénivel, hiszen most az én érdekem volt, hogy kinyissa a postaládát, és végre kiszabadítsuk Manci néni beejtett gyógyszerét. Minden kérdésére udvariasan válaszoltam: pl. Hogy megy az iskola?, Milyen volt a bizonyítványom ? ?  Ezzel szerencsére sosem volt baj, és jól is esett, amikor az idegen néni, aki azonban jól tudta, hogy én ki vagyok, azzal vigasztalt, hogy az nem számít, hogy volt egy négyesem tornából, ha minden más ötös volt. Ebben nagyon is egyetértettünk… ?Csak nyissa ez a kulcs a postaládát? ? szólalt meg olykor-olykor aggodalmaskodva, amikor a bizonyítványról már nem tudtunk többet beszélgetni.

Végre odaértünk. Mondanom sem kell, hogy a kulcs nem nyitotta! Hiába forgatta ide-oda azt türelmetlenül ? mert ő is ment volna már haza ?, a piros postaláda zárja ellenállt.

Végül így szólt: ?Már sötét van, menj te is haza , majd holnap, ha Butyka bácsi erre jár, kiveszi biztos a gyógyszert is, amikor a leveleket üríti.?

Szorongva értem haza. Testvéreim a konyhában az asztal körül ültek, vacsoráztak, anyukám drapp kardigánban éppen kenyeret vágott. ?Hát te? Hol voltál?? ? kérdezte számon kérőn. Na, erre mit válaszoljak?  Inkább elsírtam magam a fáradtságtól, és elmeséltem könnyeimet nyelve a hosszú, ám nem mindennapi délután történetét.

Anyukám, a jóságos anyukám, akinek mindig mindent meg kellett tudni oldani, nyugtatva csak annyit mondott: ?Hát ez nem olyan nagy baj, biztos csak a vékony ostya volt, ami beleesett a postaládába.  Tudod mit? Ha holnap délelőtt előremegyek kenyérért, majd úgy csinálom, hogy épp találkozzak a Pulyka bácsival 11 körül, és elkérem tőle a gyógyszert.?

Rég voltam ilyen hálás az anyukámnak. Úgy éreztem, a világon az a legjobb dolog, hogy a gyereknek van anyukája… mindez  47 éve történt, ám ez az érzés azóta is tart.

Dr. Kőrösné Herein Mária