Prohászka Szalagavató

?Az út nagy ré­szét meg­tet­tük ? van okunk ün­ne­pel­ni.?

Ko­lum­busz Kris­tóf ve­zér­ha­jó­já­nak, a Santa Mar­iá­nak ár­boc­ko­sa­rá­ban egy de­rék mat­róz pillantotta meg először az újvilágot, akkor már tudta, hogy az el­ké­pesz­tő­en hos­­szú, ideg­őr­lő ha­jó­út vé­ge fele közeledik. Egy ki­csit min­den sza­lag­ava­tó bál ilyen: a vé­ge­ér­he­tet­len­nek tű­nő uta­zá­son fel­tű­nik egy ki­kö­tő, amely­ről mind­nyá­jan tud­hat­juk: nem­so­ká­ra cél­hoz érünk.

 

 

Las­san vé­gé­hez kö­ze­le­dik az együtt töl­tött idő: en­nek csal­ha­tat­lan je­le, hogy itt ál­lunk a sza­lag­ava­tó bá­lon, és el­ér­ke­zett a pil­la­nat, hogy fel­tűz­zük a sza­la­got.

 

A sza­lag a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium, – a mi is­ko­lánk – ha­gyo­má­nyai sze­rint kék szí­nű. A keresztény szimbolikában az angyalok, valamint Szűz Mária színe. Azt a re­ményt adva, amely min­den sza­lag­ava­tó leg­fon­to­sabb ér­zé­se, a re­mé­nyé, ami min­den sza­lag­ava­tót át­jár.

Ahogy ma este itt álltok talpig ünneplőben, várva a szalagtűzésre, a rólatok ké­szü­lő fény­ké­pek ezt az impozáns lát­ványt rög­zí­tik. S ve­le rög­zí­tik ezt a bi­zo­nyos re­ményt is, amit ez a kis sza­lag­da­rab ki­fe­jez. Elő­ször is a Ti re­mé­nye­i­te­ket, mind­azt, amit az élet­től vár­tok. Ter­ve­i­te­ket és ál­ma­i­to­kat ta­nu­lás­ról és mun­ká­ról, sze­re­lem­ről és sze­re­tet­ről, kar­ri­er­ről és si­ker­ről. Azu­tán szü­le­i­tek re­mé­nyét az ő ve­le­tek kap­cso­la­tos ter­ve­ik­ről és ál­ma­ik­ról. Biz­to­sak le­he­tünk ben­ne, hogy ezek egy ré­sze ? még ha kis ré­sze is ? ma be­tel­je­se­dett: nagy öröm szá­muk­ra, hogy ma itt és így lát­hat­nak Ben­ne­te­ket.

 

És vé­gül ez a sza­lag ki­fe­je­zi a mi re­mé­nyün­ket, az­az a ta­ná­ra­i­tok­nak a Ve­le­tek kap­cso­la­tos re­mény­sé­gét is. Mi ar­ra sze­gőd­tünk, hogy ezen az úton tár­sa­i­tok és ve­ze­tő­i­tek le­szünk. Nagyon sokat je­lent számunkra, hogy ma mi is itt le­he­tünk Ve­le­tek, és hogy együtt jár­ha­tunk az úton. Azt hi­szem, ha évek múl­tán rá­te­kin­tünk a most ké­szü­lő fény­ké­pek­re, mind­annyi­unk­nak ez a re­mény fog eszünk­be jut­ni.

 

A sza­la­gon ha­gyo­má­nyo­san raj­ta van az is­ko­la neve, és raj­ta van az a két év­szám, 2005 és 2013, amely éle­te­tek meg­ha­tá­ro­zó nyolc esz­ten­de­jét jel­zi. Azt az időt, amely a Ti­é­tek az is­ko­la huszonegy éve tar­tó tör­té­ne­té­ben. Ez a nyolc év a Ti­é­tek: ró­la­tok szólt, és ró­la­tok szól. Megszentelt ez a pillanat, amely ün­ne­pé­lyes­sé­gé­nél fog­va ha­tár­kő: bár még itt vagy­tok, ahogy kö­ze­le­dik az érett­sé­gi, s ahogy el­kezd­tek öl­tönyt és ru­hát választani a bal­la­gás­ra, amint be­le­fog­tok a tab­ló el­ké­szít­te­té­sé­be, las­san ma­ga­tok is el­kezd­tek tör­té­ne­lem­mé vál­ni.

 

Egy kö­zép­ko­ri le­gen­da sze­rint két szer­ze­tes egy réges-ré­gi kó­dex­ben azt ol­vas­ta, hogy van a vi­lá­gon egy aj­tó, amely az ég­be ve­zet. Aki­nek si­ke­rül meg­ta­lál­nia azt az aj­tót, az Is­ten te­nye­rén él­he­ti le hát­ra­lé­vő nap­ja­it. A jám­bor szer­ze­te­sek­nek nem is kel­lett több, tüs­tént út­ra kel­tek. Ren­ge­teg or­szá­got be­jár­tak, tengernyi szen­ve­dést áll­tak ki, számtalan ne­héz­sé­get küz­döt­tek le, míg vé­gül ott áll­tak az aj­tó előtt. Vet­tek egy mély lé­leg­ze­tet, és be­nyi­tot­tak. Meg­le­pőd­ve ta­pasz­tal­ták, hogy mind­ket­ten sa­ját szer­ze­te­si cel­lá­juk előtt áll­nak. Eb­ből azu­tán meg­ér­tet­ték, hogy ott kell bol­do­gul­ni­uk az élet­ben, aho­vá tar­toz­nak, s ott az Is­ten a te­nye­rén hor­doz­za őket.

Most még köz­tünk vagy­tok. Itt kell bol­do­gul­no­tok, hogy az Is­ten a te­nye­rén hor­doz­zon Ben­ne­te­ket. Hasz­nál­ja­tok ki min­den per­cet eb­ből a cél­ból és bol­do­gul­ja­tok: érez­zé­tek jól ma­ga­to­kat köz­tünk.

Charles Baude­laire így elmélkedett a tánc és a zene viszonyáról:

?A tánc fel­tár­hat­ja mind­azt a ti­tok­za­tos­sá­got, me­lyet a ze­ne el­rejt elő­lünk.?

Mi­e­lőtt azon­ban be­le­vet­nénk ma­gun­kat a bál örö­me­i­be, elő­ször a Ti tán­co­tok­ban fo­gunk gyö­nyör­köd­ni. So­kat pró­bál­ta­tok, és ko­mo­lyan meg­dol­goz­ta­tok a ma es­ti pro­duk­ci­ó­ért. Most, hogy az ős­be­mu­ta­tó­ra ke­rül a sor, szívleljétek meg a következő intelmet: ?Bár­mi, amit csi­nálsz, öröm­mel tölt el, ha meg­pró­bá­lod job­ban csi­nál­ni, mint ahogy szok­tad.? A kö­zön­ség­nek pe­dig a né­met fi­lo­zó­fusfe­je­de­lem, Im­ma­nu­el Kant szó­za­tát köt­ném a lel­ké­re: ?Csak vi­dám szív­vel va­gyunk ké­pe­sek gyö­nyör­köd­ni a jó­ban.?

Ezúton szeretném megköszönni minden résztvevőnek a munkáját.

 

Az út nagy ré­szét meg­tet­tük ? van okunk ün­ne­pel­ni. Ami azon­ban hát­ravan, az ta­lán az út leg­ne­he­zebb ré­sze. Be kell fe­jez­ne­tek az utat, és­pe­dig jól, hogy a ki­kö­tő­ben, ahol majd mind­annyi­an el­kö­szö­nünk egy­más­tól, olyan ha­jó­ra száll­has­sa­tok, ami a ked­ve­tek­re va­ló. Ezen az úton pe­dig kí­sér­jen el és se­gít­sen Ti­te­ket mind­az, amit ez a kék sza­lag je­lent: szü­le­i­tek és ta­ná­ra­i­tok sze­re­te­te és mind­an­­nyi­unk kö­zös re­mény­sé­ge.
Ne feledjétek Dsida Jenő költőnk szavait:

 

Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztosan.

 

Török Csaba, igazgató

Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium

 

A fotógaléria megtekintéséhez kattintson ide!

Megosztom a cikket