Költő, legendás rádióműsorok szerkesztője
Budakeszi díszpolgára, Albert Zsuzsa a nyáron volt 90 éves. 54 évet dolgozott a Magyar Rádióban. A mai napig olvas, ír, tervei vannak,az egész családra vasal, ellátja magát és időnként süteményeket süt az unokáknak és dédunokáknak. Mindig megcsodálom őt, mikor látom dinamizmussal teli járását, mozgását Budakeszi utcáin. A József Attila- és számos korábbi díj mellett a közelmúltban a Magyar Érdemrend tiszti keresztje elismerést vehette át. Rádiós- és költői munkásságáról kérdeztük őt ebben az interjúban.
Hogyan lesz valakiből költő?
Albert Zsuzsa: Ehhez kellett gyermekkorom meleg családi fészke, szüleim irodalmi érdeklődése, a jó könyvek, a rengeteg olvasás. 13 éves lehettem, mikor egy egész dolgozatot versben írtam meg. A pesterzsébeti gimnáziumban kitűnő tanáraim voltak, meg aztán erre születni kell. Ám életem nagy részét a rádióban töltöttem, nem költőként, hanem irodalmi szerkesztőként, ez volt a foglalkozásom. Csak akkor írtam verseket, mikor szükségét éreztem. Ezért is olyan vékonyak a versesköteteim, összesen hat. Néha rá is csodálkozom egy-egy mások által írt vastagabb verseskötetre.
Egyetemi évei után a rádióhoz került.
A. Zs.: Sokat olvasó szüleim álmát egy egyetemi diploma megszerzéséről nekem sikerült teljesíteni: 1950-ben felvettek az ELTE magyar-történelem szakára, ahol aztán a nagyszerű első év után a mérhetetlenül sok marxizmus miatt elhagytam a történelmet és egyszakos lettem. Mivel református vagyok, engem elsősorban a XVI. századi irodalom foglalkoztatott, ahol otthon voltam a biblia- és zsoltárok miatt. Nagy évfolyam volt a mienk. Egy évfolyamra jártam Antall Józseffel, Katona Tamással és két későbbi nyelvésszel, Grétsy Lászlóval és Wacha Imrével. Évfolyamtársam volt Martin György néptánc- és népzenekutató, a táncház mozgalom szellemi atyja és Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató is.
Az ő közelségükben én is éveken át néptáncoltam és Var-gyas Lajos népdal óráira jártam, ahol a népdalok lejegyzését gyakoroltuk. Életem legnagyobb ajándéka, későbbi férjem, Albert Gábor is erre az évfolyamra járt. Sugárzott róla a kemény jellem és az értelem. 64 évet éltünk együtt. Felneveltünk két kitűnő gyereket és van hat unokánk, két dédunokánk. 1954-ben, az egyetem elvégzése után tanítani szerettem volna, de akkor nem volt megüresedett tanári állás. A sors és a szerencse folytán végül is a rádióhoz kerültem, az irodalmi osztályra.
Milyen 1956-os emlékei vannak rádiósként?
A. Zs.: Október 23-án a rádiósok háromnegyed része kinn volt az utcán, köztük én is. A Műegyetemről jövő tömeg akkor már ott volt a Szentkirályi utca vonalában, ahonnan a Nagykörúton keresztül mentünk a Bem-szoborhoz, majd a parlamenthez, aztán tovább a rádióhoz, végül a Nemzeti Múzeumhoz, ahol akkor már kezdtek lőni. A múzeum kapujában lapultam a lövések elmúltáig. Akkor még fel sem fogtam, hogy mekkora veszélyben volt az életem. Egy furgonnal sikerült végül hazaérnem többekkel Pesterzsébetre. Akkor már késő este volt, egy éves kisfiam születésnapját egy nappal később ünnepeltük. Édesanyám vigyázott rá és fel volt háborodva, hogy hol voltam ennyi ideig, mert fogalma sem volt, hogy mi történt azokban az órákban. Férjemet akkor a budakeszi tüdőszanatóriumban tbc beszűrődéssel ápolták.
A rádióban nagy tisztogatás volt a forradalom leverése után?
A. Zs.: Érdekes, de nem! „Csak” néhány fiatalt rúgtak ki, akik a szerelmüket látogatták meg a börtönben. Mindenki meghúzta magát, megpróbálta túlélni ezeket az időket, persze műsorokat kellett csinálni. Én például egy Reviczky Gyula-műsort szerkesztettem, mert úgy gondoltam, hogy az politikamentes lesz. Az volt a címe, hogy A Világ csak hangulat, mert neki van egy ilyen verse. Na, amit én kaptam azért! A világ csak hangulat…? – kérték tőlem számon! Keresztury Dezső és Képes Géza mentett meg egy irodalomtörténeti sorozattal.
Ezt követően még évtizedekig dolgozott a rádió irodalmi szerkesztőségében. „Az ötvennegyedik év – 19542008” címmel foglalta össze ezeket az évtizedeket, melyek alatt kiteljesedő pályája szorosan összefonódott a XX. század második felének magyar irodalmával, kiváló alkotókkal, ünnepeltekkel és politikai okokból háttérbe szorultakkal is.
A. Zs.: Szerencsénkre a rádió irodalmi osztálya a forradalom után is egyben maradt és olyan vezetőik voltak, akik ugyan párttagok voltak – jelentős politikai kapcsolatokkal -, ám ők vigyáztak ránk, tartották a hátukat, ha valami nem tetszett a felső vezetésnek. Voltak idők, mikor 25 tagja is volt a csapatnak.
A szerkesztőség politikamentes műsorokat készített. Én szerkesztője voltam többek között az Édes anyanyelvünk (Lőrincze Lajos), Beszélni nehéz (Deme László), Hangalbum, Miért szép?, Beszélgetés egy versről” sorozatoknak. Szépirodalmi műsorokat csináltam a tavaszról, Jékely Zoltán, Csorba Győző, Takáts Gyula és mások költészetéről. Kedves munkatársam volt Tamási Áron és Tatay Sándor is.
Mikor jött el az az idő, hogy ezekben a politikamentes műsorokban lehettek áthallások is?
A. Zs.: Én nem igazán szerettem politizálni. Az viszont tény, hogy azok a költők, írók, akik műsoraim vendégei voltak, nem kötődtek az egypárti kurzushoz. Azokat a műsorokat mások alkották. Én többek között Nemes Nagy Ágnessel, Csorba Győzővel, Jékely Zoltánnal, Weöres Sándorral, Károlyi Amyval készítettem tematikus összeállításokat. Az ilyen jellegű műsorokhoz kellett a falakat feszíteni. Először egy-egy verssel, majd öt perccel, tíz perccel, 15-20 perc beszélgetéssel, 60 perces műsorokkal kaptak teret ezek a háttérbe szorított alkotók.
A 60-as, 70-es, 80-as években még nem voltak kereskedelmi rádió-és tv-adók. Mindössze három rádió-és egy tv-adó működött, és természetesen még híre-hamva sem volt az internetnek. Sokkal több volt a szépirodalmat olvasó ember. A rádió irodalmi osztályának ezeket a műsorait sokan hallgatták. Nem véletlen, hogy szerkesztőségükben, mintegy húszan dolgoztak sok-sok éven át.
A. Zs.: Ha valaki nem olvasott verset, akkor is óhatatlanul, gyakran véletlenül ráakadhatott ezekre a műsorainkra. Az elhangzott verseket színészek adták elő, akik rengeteget adtak hozzá ezekhez az alkotásokhoz. Nagyon sok hallgatónk volt azokban az évtizedekben. Jó társaság, egy nagy csapat alkotta szerkesztőségünket: Kulcsár Katalin, Liptay Katalin, Kövesdy Zsuzsa, Puskás Károly, Papp Zoltán és mások. „Az ötvennegyedik év – 19542008” című kötetemben igyekeztem összefoglalni sok évtizedes szerkesztői munkámat. Ez egy dokumentum értékű krónika és egyben emlékirat is, melyben mini portrékban idéztem fel jelentős írók, költők, művészek alakját, akikkel munkám során személyes, gyakran életre szóló kapcsolatba kerültem. A kötetben olvasható levelezéseim is erősítik a kötet dokumentum értékét.
Ugyancsak dokumentum értékű talán legismertebb munkája az „Irodalmi legendák, legendás irodalom” 11 kötete, mely a XX. század második felének szubjektív irodalomtörténete.
A. Zs.: Anekdotákat meséltek írók, meg irodalomtörténészek egykori élt íróbarátaikról a stúdióban. Ebből először műsorok készültek, aztán megszületett belőle ez a könyvsorozat. („…könyvei kordokumentumok, irodalomtörténeti csemegék. Legfőbb értékük abban rejlik, hogy hűen mutatják azt az értékrendet, amelyben a szellem, a műveltség, a tehetség, az emberi tisztesség még együtt jártak. Mai életünkben kevés a megbízható tájékozódási pont” – az idézet az egykori kolléganőtől, Liptay Katalintól származik.)
Kikről szóltak ezek az anekdoták és kik voltak az anekdotázók, aki körülülték az asztalát?
A. Zs.: Mások mellett Tersánszky Józsi Jenőről, Jékely Zoltánról, Kormos Istvánról, Weöres Sándorról, Pilinszky Jánosról, Berda Józsefről szóltak ezek az anekdoták. Sajnos ma már az emlékezők közül is kevesen élünk. Hogy kik voltak az em-lékezők az asztal körül? Cseres Tibor, Csukás István, Csurka István, Károlyi Amy, Keresztury Dezső, Kolozsvári Grandpierre Emil, Lengyel Balázs, Lőrincze Lajos, Lator László, Réz Pál, Vas István, Mészöly Dezső, Nemes Nagy Ágnes, Törő-csik Mari, Nagy Gáspár, akik most hirtelen eszembe jutnak. Összesen 104 ilyen műsor készült. Ebből 102 már a rendszerváltozás után, összesen 250 közreműködővel.
A rádiónak ez a legendás, sok évtizedes irodalmi műsorfolyama is hozzájárult egy kicsit ahhoz, hogy Herder jóslata a magyar nemzet lehetséges végpusztulásáról ne valósuljon meg.
A. Zs.: A nyelv és az irodalom tartja meg a magyarságot. Keverék nép vagyunk, de szépséges nyelvünk olyan nehéz, hogy aki ezt a nyelvet megtanulja, az magyar. Lehet, hogy egy kicsit romlik, de megvan és használjuk.
Akárhogy is számolom, a szerkesztő asszony szinte végig alakítója volt a magyar rádiózás egyik meghatározó műsorának, hisz az irodalmi osztály valamikor a 40-es évek végén indult és ön nem sokkal később, 1954-ben kezdte el ott a munkát. Lehetett abban valami eleve elrendelt sorsszerűség, hogy ötvennégy év után – ami alighanem egyedülálló az intézmény mintegy 100 éves történetében -, mikor 2008-ban végleg befejezte itt a pályafutását, az irodalmi osztályt is megszüntették?
A. Zs.: Látja, erre még nem is gondoltam!
Albert Gábor Kossuth-díjas íróval 64 évig éltek együtt boldog házasságban. Halála előtt egy évvel, 2016-ban megkapták a budakeszi díszpolgári címet.
A. Zs.: Az ő művei nem könnyű olvasmányok. Prózája nemcsak epika, hanem filozófia és líra is. Nem tartozott csapatba. Sem urbánus, sem népi nem volt. Olyan magyar író, aki nagyon művelt volt és gyönyörűen írt. Nemzeti megmaradásunk, a magyar sorsproblémák érdekelték. Egyik legjobb könyve ennek kapcsán, A Királyok könyve IV. Béláról szólt. Esszéit hét kötetben gyűjtötték össze, hét novellás kötetet és hat regényt írt, többségében saját kortársairól, az ő életünkről. Emelt fővel című szociográfiája az egyik legfontosabb könyve. Összes munkája 27 kötetben jelent meg.
Hogy kerültek Budakeszire?
A. Zs.: Negyedszázada költöztünk ide lányomék családjával együtt ebbe a kertes házba. Kezdetben nem volt könnyű az itteni élet a budapesti évtizedek után, egy addig számunkra teljesen ismeretlen környezetben. Aztán a szerencse úgy hozta, az 1943-as szárszói református konferencia 2003-as újraindításának egyik fő szervezője, Merétey Sándor, a budakeszi református egyházközösség lelkipásztora mellett férjem, Albert Gábor volt. Ezt a szervezést tíz éven át csinálták közösen. Ez a kapocs a helyi református közösséggel is hozzájárult ahhoz, hogy megszerettük ezt a szép, erdőkkel körülvett települést. Jómagam pedig ebben a református közösségben 15 éven át szerveztem a reformáció emléknapját október 31-én, irodalmi estek formájában, ahol színész barátaim is felléptek.
90. születésnapját júliusban ünnepelte családi körben.
A. Zs.: A Kossuth rádió egy korábbi műsorommal köszöntött, és a Pesti Vigadóban átvehettem a Magyar Érdemrend tiszti keresztjét. Jól esett, hogy gondoltak rám.
90 évesen egy nagy életművet tudhat maga mögött. Még mindig tud mosolyogni, fürge és gyors, ahogy látom az utcán, pedig a közelmúltban volt egy-két balesete.
A. Zs.: Hát azért, mert gyors vagyok, de a lábam már nem olyan tökéletes.
Mindig, mindenből feláll és felépül!
A. Zs.: Tudja, ez azért van, mert jó férjem volt, itt vannak körülöttem a könyvei. Rengeteg könyvet gyűjtött. Hatalmas, mintegy 10 ezres könyvtárat hagyott ránk. Ő a könyveivel tovább él velem. És a levelezésével – melyet leírtam és remélem, hogy most ki tudom adni – én is tovább élem a múltamat. Meg azért, mert együtt élek a lányom családjával, és a fiamék is közel vannak. Arról nem beszélve, hogy az Úristen is közel van hozzám!
Horváth Jenő