Inci néni

?A sváb asszonyoknak nagy köténye van, és azon sok a zseb, abba rejtik el a bánatukat? ? mondta nekem a nagymamám, amikor szomorú voltam. ?De mama, nekem soha nem volt kötényem sem, nemhogy zsebeim? ? hangzott a válaszom.

Berendi Gézánét gyerekkoromban szinte az egész falu ismerte, de még ma is a régebbi budakesziek közt elég csak kimondanom, Inci néni unokája vagyok. Nem csoda, hisz közel ötven esztendőn keresztül tanított itt az általános iskolában. Már 19 évesen a diákok előtt állt, és majdnem 70 volt, amikor nyugdíjba ment.

 

Berendi Gézáné, lánykori nevén Martonfi Irén 1927. július 4-én született Budakeszin, a Fő utca 167. szám alatti házban, amely egész életében, 84 esztendőn át otthonául szolgált. Édesapja Martin Antal (1900?1968) községi jegyző volt, Martonfira magyarosította a nevét. Édesanyja Hofmeister Margit (1906?1994) pedig az én Dedim, a dédmamám. Öt évvel ezután megszületett Nelly, a kishúg: keresztmamája az anyukámnak, az öcsémnek, a fiamnak és  nekem. Nelly a mai napig a Fő utcai házban lakik.

 

A Felvidékről a házunkkal szembe telepítették a felvidéki Beutlschmiedt (később Berendire magyarosítottak) családot, ekkor érkezett meg a faluba Géza, aki hamar kiszemelte magának a takaros Incikét, és gyakran járt az ablaka alá fütyörészni. Aztán Inci egyszer, majd mind többször kinézett, és élvezte a koncertet. Így szól bennem ma is a legenda. 1949-ben megtartották az esküvőt, és egy évvel később megszületett anyukám, Zsuzsa. 

 

Még ma is történetek sokaságát hallhatom mamám híres szigoráról. Ismerem, hiszen ebben nőttem fel. A házunkba belépve mindig is azt éreztem, a fegyelem és szigor láthatatlan burkán kell áthatolnom, míg keresztülsétálok az udvarunkon hozzánk, anyuhoz, apuhoz és az öcsémhez. Ott már mindent szabad volt, fel lehetett rúgni a szabályokat. Egy ideig én is féltem a nagymamámtól, ugyanakkor csodáltam is. Csodáltam a számomra ismeretlen világot, aki ő volt.

Egyszer éltem át, milyen is ő az iskolában. Környezetórán helyettesített. Kíméletlenül végiglapozta a naplót, minden tanulót felszólított, hogy megnézze, kit takarnak a nevek. Harmadik osztályos voltam, de ma sem felejtem el, micsoda remegés járt át, mikor a lapozgatás során ?Somogyi kisasszonyhoz? érkezett. Így szólított meg. Nem mondott semmi többet, csak rám nézett, de az bőven elég volt. Nem értem azóta sem, mit akart ezzel.

Anyám volt az első, aki kitört a szigorú keretek közül, mert minden volt, csak nem könnyen nevelhető, engedelmes kislány. Sokat mesélt nekem a gyerekkoráról mamával, s nagyon tetszett anyu rebellis viselkedése. Éreztem, ahogy bennem folyik egybe ez a két teljesen ellentétes karakter, mama és anya. Persze én is feszegettem rendesen a határokat, de nekem már könnyebb volt anyám után, meg a kor is megváltozott.

Aztán az élet mamát is lágyítani kezdte, talán éppen akkor, amikor nyugdíjba ment. Lerakta tanítónői szigorát, és otthon maradt. Hangversenyekre járt, és olvasott, rengeteget. Jó időkben mellette volt egy cica is, a legkedvesebb macskája Öcsi volt, őt aztán semelyik sem tudta pótolni. Géza bácsi ? így ismerték sokan nagyapámat itt a faluban ? akkor ment el, amikor megnyugodhatott, hogy biztosítva van a családban az utódlás. 2000-ben dédunokát kért tőlem, mert már érezte, hogy nem sok ideje van hátra. S pontosan egy hónappal a fiam, Milán születése előtt halt meg, 2001. június 18-án. Valaki ment, s valaki jött. 

 

Mama kivirágzott a dédnagymamai teendők között, egyből megtalálta a hangot Milánnal. Sosem felejtem el, amikor először egymásra néztek. Mi épp hazatelepültünk Németországból, repülővel érkeztünk, kimerülve a 3 hónapos gyerekkel. Mamában pedig még friss volt a férje halála okozta seb. Egymásra mosolyogtak, mintha felismertek volna a másikban valakit, senki másra nem nézett így Milán.

Mama nagyapám halála után szép lassan oldozta el magát az élettől. Idősebb korában sokszor elesett. Most, ahogy néztem vissza az családi fotóalbumokat, feltűnt, milyen sok képen sebes az arca. Egyszer a lakásában botlott meg egy szőnyegben, és eltörte a kezét. A szüleim épp aznap utaztak el nyaralni, s mama nem akarta, hogy miatta itthon maradjanak. Törött kezével integetett nekik, aztán, ahogy az autó kigördült a ház elől, mama buszra szállt, és bement a János kórházba begipszeltetni a kezét.

De ugyanígy viselkedett akkor is, amikor kiderült, hogy nagyon beteg. Hónapokig valami gyulladásról regélt, pedig a baj sokkal nagyobb volt. Ám ezt a betegséget egy időn túl már hiába próbálta leplezni. Amikor bementem hozzá, mosolyogva várt, de láttam, azok a bizonyos zsebek a sváb kötényen bizony dagadoznak.

 

Mamát én most már a halála felől nézem. Ha az ember valakit szinte közvetlen közelről meghalni lát, nem tud mit tenni, az a kép elfedi az összes többit. Talán furcsa, de örömből írom ezt. Mert innen sokkal jobban látom őt. Itt már sehol semmilyen szerep, az Inci néni név is kifakult. Láttam eltűnni belőle az életet, s láttam azt is, hogy ebben a végső küzdelemben is még mindig mennyire fegyelmezett. Csendben feküdt hosszú, hosszú napokon át, odakint vagy 40 fok volt. Csak álltam az ágya mellett rettegve, de ugyanakkor csodáltam is, amit látok. Nem tudtam, mit, ma sem értem, csak azt érzem: igen, így kell ezt csinálni. Mama, nekem ebben az utolsó táncban mutattad meg igazán, ki vagy! Nem hiába írtam rólad 9 évesen egy fogalmazást: Az én példaképem a nagymamám.

 

Amióta nincs itt, csend van.  Sokszor szólok hozzá, néha mintha válaszolna.

 

Somogyi Réka

www.somogyireka.hu

www.facebook.com/somogyiréka festmények

Megosztom a cikket