Mese a karácsonyról

Ahogy lehűl a levegő, az ősz elmúltával, ahogy csípős reggelekre ébredünk, már várjuk. Amikor a lakásokban fűteni kell, és a kályhát is jól megpakoljuk, mert kint a természet is magára öltötte ünnepi zúzmara bundáját; várakozunk.

Nemcsak mi, emberek ? kicsik és nagyok ?, de az erdők-mezők is várnak valamire. A fák levetik bíborszín lombpalástjukat, a tavak és folyók kocsonyássá dermednek, még a melegbarna föld is koppanósra fagy. Minden élőlény bundát vált, elvackol, készülődik. És vár. Mert a csoda közeleg.

Az izgalommal teljes várakozás megannyi elvégzendő feladattá alakul.
Gondosan bevásárolunk ? biztos, ami biztos alapon ?, legyen otthon mindenből. Téli gumit és hóláncot szerzünk be, közben rájövünk, hogy a tavalyi csorbára törött hólapát helyett sietősen vennünk kell egy másikat, strapabíróbbat. Némi javítgatás után felszereljük az eleséggel jól megrakott madáretetőt, vagy éppenséggel egy kisebb oldalszalonnát függesztünk ki szárnyas kis barátaink legnagyobb örömére. Előbányásszuk és leporoljuk a padlás vagy a pince mélyén őrzött régi, jól bevált, igaz, enyhén rozsdás talpú szánkót is. Korcsolyát tisztítunk, sítalpat vakszolunk. Vagy egyszerűen csak vásárolunk magunknak egy vastag télikabátot.
Mi már készen állunk!

Aztán egyszer csak elkezdődik. Először észrevétlenül, néma csendben néhány fehér, aprócska semmiség kezd szállingózni az égből. Finoman, puhán, észrevétlen. A törékeny hópelyhek kecsesen kavargó tánca aztán egyre sűrűbb és sűrűbb fátyolként ereszkedik le közénk. Már látjuk és tudjuk. Megérkezett. Esik a hó!

Hatalmas pelyhekben havazik, és egyre csak hull és hull. A puha, hófehér téli bunda lassacskán mindent beborít. Először csak az ablak alatt elfutó girbegurba ösvény tűnik el a kerttel együtt, utána a kapu előtti keskeny járda, majd a szomszéd néma, pöfékelő kéményű háza, a csendes, széles utca, az egész település, falvak, városok, az ország mindenestül. Jótékony, puha takaró ereszkedik a tájra és a lelkünkre. Végtelen nyugalom száll?

Milyen jó is lenne ilyenkor mindent otthagyni! Kimenni, szippantani egyet a kifagyott, kristálytiszta levegőből. Megérinteni ezt a hűs nyugalmat! Majd kipirult arccal visszamenni a melegre, érezni az elgémberedett végtagok lüktető bizsergését.

Az erdő hívogat. A végtelen fehérségbe nyomot hagyva taposni a csillogó havat. Nincs is ennél egyszerűbb, magától értetődőbb, természetesebb dolog a világon. Mélységes csend honol a néma táj felett. Mesevilág. Tiszta, érintetlen, hófehér mese. Nyugalom van és béke. A többi lényegtelen, a többit betakarta a hó.

Apró, meleg fénnyel pislákoló ablakok kacsingatnak hívogatón a völgyek ölében szunnyadó falvakban. Hazavárnak.
És amikor este a vastag dunyha alatt elnyom a jóleső álom, már tudod, hogy számtalan meglepetést tartogat még számodra a tél. Várnak a behavazott erdők, hósipkás hegyek és völgyek. Felfelé kapaszkodhatunk, vagy éppen lefelé csúszkálva, mindegy.
A lényeg, hogy ott legyél!

És a korán érkezett esti mélyülő sötétben valami halvány kis fény kezd derengeni a lelkünkben. Tudjuk, hogy lassan közeledik a csoda, amire olyan ringató melegség várakozni. Valahol az idő óráján egyre közelebb van hozzánk a tél, az élet, a létezés legnagyobb csodája: a karácsony.

Békés szép karácsonyt és boldog mindennapokat kívánok!

Várady Judit