Budakeszin élő dívák zenés színházi estje Budakeszin
Telt ház, kirobbanó siker, vidám pillanatok, soksok szarkazmussal a KesziKultban. Kell ennél több művésznek és közönségnek egy olyan világban, mikor minden alkalmat meg kell ragadnunk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. Interjúnkban Sztárek Andreával beszélgettünk egyebek mellett az előadás megszületésének körülményeiről és lakóhelyükről, Budakesziről is szót ejtünk. A következő számunkban az előadás másik szereplőjét, Détár Enikőt kérdezzük.
Önt elsősorban tv sorozatokból ismerjük. Leginkább a „Kisváros” és a „Barátok közt” szerepei tették ismertté nevét országosan. Mindemellett közel 40 éves pályája során számos színházi alakítása is emlékezetes volt. És most egy új oldaláról is megismerhettük, hisz ennek a színházi estnek nemcsak egyik szereplője, hanem az írója is volt egyben.
Sztárek Andrea: Ez az est úgy született, hogy nekünk van közösen Encivel (Détár Enikő) egy menedzserünk, Nagy Barbara, aki azt javasolta, hogy csináljak egy önálló estet. Meg volt róla győződve, hogy nekem stand upolni kéne, mert társaságban képes vagyok a saját történeteimet nagyon viccesen elmesélni. De én ahhoz nem értek, ráadásul stand upot politikamentesen csinálni nem érdemes, én viszont nem politizálok. Aztán elkezdtem gondolkodni, hogy mi lenne hiteles az én számból – így 60 év felett – egy órán keresztül. Ez pedig nem lehetett más, mint a nőiség és az anyaság problematikája – hiszen nő és anya vagyok, ez biztos.
Mikor fejezte be „A NŐ, akinek csak megszületni volt könnyű” írását? Miképpen állt össze az előadás?
Sz. A.: 2021 nyarán készült el a szöveg, és ezt követte még a dalok kiválasztása. Olyan dalokat kerestem, melyek illeszkednek a textushoz, annak mondanivalójához, vagy éppen ellene mennek, fokozva a szarkazmust és az iróniát. És tudtam, hogy én egyedül nem állok ki a színpadra, mert úgy nem érzem igazán jól magam. Adta magát az ötlet, hogy kétszereplős legyen A NŐ. Miután én prózai színész vagyok, Enci pedig zenés, így egyértelmű volt, hogy egyikünk a prózát mondja, a másikunk énekel. Encivel harminc éves barátság a miénk, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Egyszerre jártunk a főiskolára, évekig voltunk egy színháznál. 9 éve pedig ő is ide költözött Budakeszire, így még könnyebb találkoznunk. Aztán elkezdődtek a próbák. Néhány utcányira lakunk egymástól, ezért hol nála, hol nálam próbáltunk, és egyszer csak – ha nem is könnyen -, megszületett a végleges verzió, „A NŐ, akinek csak megszületni volt könnyű”.
Két éve mutatták be a darabot, hogyan fogadta a közönség?
Sz. A.: Járjuk vele az országot, nagy sikerrel. Van olyan hely, ahová már visszahívtak minket. Ez a mostani, Budakeszin, a huszonvalahányadik előadás volt és nagy örömünkre, itt, „hazai pályán” is sok-sok tapsot, szeretetet kaptunk a közönségtől.
Más darab írása is köthető a nevéhez?
Sz. A.: Nem. Ez az első, amit nem álnéven írtam, tehát a Sztárek névhez ez az első, ami köthető. A Turay Ida Színház több színdarabomat bemutatta (író: Báldi Mária). A „Térden állva jövök hozzád” című zenés vígjáték a mai napig műsoron van, melynek egyúttal rendezője is voltam, és az egyik főszerepet itt is Détár Enikő játssza. A címe a mindenki által jól ismert Gianni Morandi-szám, mely az előadásban többször is elhangzik, több más világslágerrel együtt.
És igen, más – még be nem mutatott – színdarabok is vannak a fiókomban. Legutóbb például a budakeszi előadásunk kapcsán többen is megkérdezték tőlem, hogy nem akarom-e ennek A NŐ… színházi estnek a férfi verzióját is megírni. Mikor ezt bárhol megkérdezik tőlem, elmondom, hogy már egy éve érlelődik bennem a folytatás. „A FÉRFI, akinek érdemes megszületni”-t is színpadra fogom álmodni, melyből megtudhatjuk majd, hogy férfinak lenni miért olyan nagyszerű, természetesen a magam női szemével, ugyanolyan iróniával és szarkazmussal, mint ahogyan A NŐ-t megírtam. Ezt is közösen fogjuk előadni Encivel.
Az előadás végén szó esett arról, hogy mesekönyvet is írt.
Sz. A.: Az egy véletlen hozta alkotásom. A pandémia alatt írtam, mikor bezárt minden, és mi, színészek teljesen ellehetetlenültünk. Se munkánk, se jövedelmünk, se semmi nem volt. És akkor én úgy éreztem, hogy nem engedhetem meg magamnak, túl a 60. évemen, hogy csak úgy kidobjak ennyi időt az ablakon. Aztán úgy hozta a sors, hogy Détár Enci élete párja, Kiss Péter egy beszélgetésünk alkalmával szóba hozta, hogy neki van egy dédelgetett mese ötlete, de ő nem bízik magában, mint íróban, s nem írnám-e meg. Megpróbálhatom, mondtam. Azóta elkészült a mese, melynek főhősei egy fiú-lány ikerpár, Luna és Mars meg a Grizzly nevű kutya. A történet barátságról, szeretet-ről, elfogadásról szól. Mindezeket az emberi nyelvet értő kutya mondja el az olvasóknak. A mese címe „Az úgy lesz!”, melynek elolvasását inkább 10 éven felüli gyereknek és szüleiknek ajánlom.
Érdekes volt látni, hogy a budakeszi előadás nézőterét 80-90 százalékban nők foglalták el.
Sz. A.: A színházakban is a nézők 80-90 százaléka nő. A nő az, aki elmegy, mert tudja, hogy a férjének ez púp a hátán, nyűg, teher, ezért aztán inkább a barátnőjét viszi magával. Ez a tapasztalatom. Gondolom, majd a „FÉRFI”-re is többnyire a nők fognak jönni. Általában a média is egyre inkább a női közönségre fókuszál. A bulvárlapok, a filmek, a sorozatok, a reklámok, minden, majdnem minden a nőkhöz szól.
És most beszéljünk egy kicsit Budakesziről, ahol 25 éve él!
Sz. A.: Én alapvetően urbánus ember vagyok. Az, hogy van egy pici kertem két fával, tökéletesen elég nekem, de miután van kutyám, és Budakeszi csodálatos természeti adottságú település, hatalmas erdőkkel körbeölelve, nagyon sokat megyek, illetve mentem vele, mert most már nagyon öregecske, és bizony nehezen tud járni.
Kedvenc helyem a mamutfenyők és környéke, mert ahhoz nagyon közel lakom, és oda a gyermekeim is kijártak szinte minden nap. Azért is szerettem Budakeszit, mikor ide költöztünk, mert félelem nélkül azt mondhattam nekik már 6 éves korukban, hogy nyugodtan kimehetnek nélkülem egyedül is a mamutfenyőkhöz. Biciklizni is gond nélkül elengedtem őket, és tizenévesen nem egyszer sátorozni is odamentek egy-egy éjszakára. Reggel pedig tele szúnyogcsípéssel megfogadták, hogy soha többé nem mennek, hogy aztán egy évvel később megint ott kössenek ki.
Megmondom őszintén, jobban szerettem a 25 évvel ezelőtti, még „falu” Budakeszit. Akkor én nagyon élveztem, hogy a város és falu összes előnye egyesült. Nekem ez a mostani Budakeszi már túlzottan elvárosiasodott. Jó volt akkor kvázi falun élni, de majdnem a fővárosban. Ma már biztosan nem merném egyedül kiengedni a kicsi gyerekeimet játszani.
Borbála és Boldizsár itt jártak iskolába. Alsó tagozatosként a SZIA-ba, majd 8 évig a Prohászkába. A lányom elvégezte a jogot, és most úgy döntött, hogy pszichológiát is fog tanulni. A fiam pedig meteorológusként végzett az ELTE-n. Egyedül neveltem fel őket, bár sok segítővel. Szerencsére remek emberek lettek, nagyon büszke vagyok rájuk.
Miképpen látja művészként Budakeszi kulturális életét?
Sz. A.: Bízom benne, hogy ‘Sigmond Bertalannak sikerülni fog fellendíteni, de még inkább megteremteni Budakeszi kulturális életét. Olvastam a napokban a vele készült interjút a Hírmondóban. Láttam, hogy nagyon ambiciózus, komoly tervekkel kezdett el dolgozni a KesziKult vezetőjeként. Vannak jó példák, melyekre érdemes odafigyelni, pl. ott van Budaörs, ahol értékes, nagyszerű előadásokat csinálnak jó rendezőkkel, kiváló színészekkel. Ezt itt is meg lehetne valósítani, valószínűleg nem ebben az épületben, mert ez erre alkalmatlan. Azt, hogy belül mit tud ez a hely, csak most tapasztaltam meg, mert mióta itt lakom, még nem tettem be a lábamat ebbe az amúgy külsőleg se túl impozáns épületbe.
De jó lenne, ha épülne a jelenlegi helyén egy új kulturális központ. Olyan nyüzsgő életet képzelnék abba az új épületbe, amely napközben sem kongana az ürességtől, sok helyiség lenne benne, kicsik, a kevesebb embert bevonzó programoknak, és egy nagyobb, technikailag jól felszerelt színházterem. Ez a hely a baba-mama programoktól a szépkorúak találkahelyén át koncertek, színházi előadások, irodalmi estek, kiállítások befogadására is alkalmas lenne. Változatos programok, hol ilyen, hol olyan! És akkor talán rentábilis lehetne, és száz év alatt esetleg meg is térülne a befektetett pénz. Mert a kultúra már csak ilyen! Drága, de elengedhetetlenül szükséges.
Horváth Jenő