Author: Kufa András

Tisztelt megemlékezők, kedves Budakesziek!

„Nem kell beszélnünk róla sohasem, de mindig, mindig gondoljunk reá!” – hallottuk az imént Juhász Gyula versében. Igen, a békediktátum utáni években, amikor e vers íródott, szinte nem kellett beszélni senkinek egyetlen szót sem a trianoni tragédiáról, hiszen az ezer éves haza brutális megcsonkítása, az ebből fakadó nemzeti gyász okozta fájdalom ott sajgott minden magyar ember szívében. Nem volt talán senki e hazában, akinek ne rándult volna görcsbe a gyomra a nagyhatalmak gusztustalan politikai játékától, az ökle pedig az igazságtalanság okozta tehetetlen dühtől. Nem kellett beszélni róla sohasem, mégis mindig gondoltak rá, és természetesen nem is lehetett más célja az akkori magyar politikusoknak – egybehangzóan a népakarattal – mint a területi revízió.

És itt álljunk meg egy pillanatra, mert a „revízió” szó az elmúlt évtizedek hibás történelemoktatásának következtében bizony rosszul cseng a mai emberek fülének. De vajon mit is takart? Miért is volt ez az akkori Magyarországnak olyan fontos? A revízió szó jelentése: -valaminek a felülvizsgálata a körülmények, tények újabb mérlegelése után, az így elvégzett módosítás. – De hát hogy is ne akart volna a Trianon utáni Magyarország revíziót, hiszen a békediktátum következtében az ország területe 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, azaz egyharmadára, lakosságszáma 18,2 millió főről 7,6 millióra, a felénél kevesebbre csökkent, a magyarság harmada került az új határokon túlra. Még a monarchia velünk együtt vesztes másik állama, Ausztria is megkapta a történelmi Magyarország területéből az Őrvidéket, Burgenlandot, hát hogy is ne akarták volna eleink a körülmények, tények újra mérlegelését és ezek alapján egy igazságosabb módosítást? Hiszen a határok, a négyzetkilométerek, a számok mögött emberek, emberi sorsok, emberi tragédiák, történelmi és kulturális örökségünk áll.

A revízió megtörtént, de a II. Világháború elsodorta, Magyarország újra a trianoni határok közé szorult. Ezt követően a szovjet megszállás alatt már nem hogy revízióról nem lehetett szó, de jószerivel még a határon túl rekedt nemzettársainkról sem volt szabad beszélni. Az elcsatolt területeken – mivel nem volt senki, aki szót emeljen értük – gőzerővel indult meg a magyarok beolvasztásának kísérlete, Erdélybe pedig százezrével telepítettek be románokat a Kárpátokon túli területekről, ahogyan arra felé mondják: a Regátból. A magyarok létszámaránya így olyannyira lecsökkent az elcsatolt országrészeken, hogy a területi revízió ma már nem realitás. De akkor mit is tehetünk a határon túli magyarokért, az elszakított nemzetrészeinkért?

Egyrészt minden lehetséges módon határozottan ki kell állnunk a jogaikért, hogy szülőföldjükön korlátozások nélkül, szabadon használhassák anyanyelvüket, gyakorolhassák kultúrájukat, támogatnunk kell autonómia törekvéseiket, hiszen ők ott nem bevándorlók, hanem őshonosak.

Másrészt meg kell valósítanunk a határok feletti nemzetegyesítést, melynek elősegítése nem csak erkölcsi, hanem most már alkotmányos kötelessége is a mindenkori magyar kormányoknak. A 2010-es választásokat követő gyökeres nemzetpolitikai fordulatnak köszönhetően jelentős javulás történt a magyar-magyar kapcsolatokban: egyebek mellett gyorsított eljárással kaphatják meg jogos jussukat, magyarként a magyar állampolgárságot. Alpolgármesteri munkám legmeghatóbb része az állampolgársági esketés. Lehetetlen megállni elérzékenyülés nélkül, amikor véreink könnyes szemmel teszik le az esküt és veszik át az állampolgárságot igazoló okiratot.

2010 óta június 4-e a Nemzeti Összetartozás Napja. A szégyenteljes trianoni döntés évfordulója – noha a tragédia mértékét nem csökkenti – immár nem csak gyásznapként, hanem az együvé tartozás ünnepeként él nemzetünk életében. Határok felett lehetünk eggyé, mutathatjuk meg a világnak, hogy egy élni akaró nemzetet nem lehet széttépni politikai államhatárokkal. Elmondhatjuk utódainknak, hogy álljanak ki magyarságukért és ne hagyják, hogy bárkik újra megpróbálják ellehetetleníteni, elsorvasztani a magyarságot! Mert sajnos az erre irányuló kísérletekkel most is nap mint nap szembesülnünk kell.

A természetes immunrendszerüket teljesen elvesztett, és spekulánsok által irányított, öngyilkos politikát folytató nyugat-európai országvezetők, uniós hivatalnokok próbálják ránk erőltetni akaratukat, hogy fogadjunk be tömegesen más kontinensekről, más kultúrájú embereket, viseljük közösen bűnös döntéseik következményeit, és mert ellenállunk, mindenféle szankciókkal fenyegetnek minket. Ők, akik az utolsó évszázadok során megszállták, leigázták és gyarmatosították a fél világot. Minket, magyarokat, akik történelmünk során már megszenvedtük az Oszmán Birodalmat, a Habsburg ház uralmát, a Szovjetunió megszállását, és legfőképpen Trianont.

Ma 98 éve, amikor a Trianonban tárgyaló Magyar Delegáció vezetőjeként Apponyi Albert gróf tudomásul vette Magyarország halálos ítéletét, a következőket mondta: „Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.” Apponyi gróf nyilván nem volt látnok, de jóslata beteljesülni látszik, ha nem történik egy jelentős fordulat és a nyugat-európai politikai elit nem hallja meg a népeik hangját, amíg még nem késő?

98 éve, Juhász Gyula nemzedékének még nem kellett beszélni róla, csak mindig gondolni rá. Ma már más világot élünk. Beszélnünk kell róla. A Nemzeti Összetartozás napja erről is szól. Hogy soha ne felejtsük. Sem mi, sem gyerekeink, sem unokáink. És ne csak beszéljünk róla! Menjünk el hozzájuk, látogassuk meg őket és vigyük el gyerekeinket is, hogy személyesen tapasztalhassuk meg, milyen a más államhoz csatolt szülőföldön magyarnak lenni. Hogy érezzék: velük vagyunk, kiállunk értük! Hogy erősítsük egymást és erőt meríthessünk egymásból. Hogy szinte a bőrünkön érezzük a nemzeti összetartozás csodálatos, felemelő érzését, hiszen egy vérből valók vagyunk. Minél erősebb a nemzeti összetartozás, annál erősebb Magyarország! Ez a mai nap legfontosabb üzenete!

 

[widgetkit id=3]