A Budakeszi Ívfény Múzeum trópusi gyűjtőútjai
Az Ívfény Múzeum egy műszaki gyűjtemény, Afrikába nem technikatörténeti dolgokért szoktak utazni, mégis akkor miért mentetek Szenegálba az idén?
Szirmai Gábor, múzeum tulajdonos: Pont ezért! Afrikában valóban nagyon nehéz találni ilyen dolgokat, sokszor lesújtóak a körülmények, a biztonság. Timbuktuba nem is tudtunk elmenni, gerillaháború folyt, az utat lezárták. Azonban éppen ezért, ezt alig vállalja valaki, így kísérletünk egyedi. Másfelől a koloniális időszak cca. 1900-tól a második világháborúig csodákat teremtett, amiknek a maradványai a gazdasági pangás, a sokszor véget nem érő háborúk, a hozzá nem értés miatt néha megmaradtak. De visszatérek egy mondat erejéig a kérdésedre! Az igaz, hogy gyűjteményünk főleg műszaki jellegű, de a dokumentációs tárunkban és a könyvtárunkban a humán érdeklődésű ember is csodálatos, bőrkötésű könyveket találhat, (múlt)századfordulós városképekben gyönyörködhet. Száz éve nem tudtak csak funkcióra koncentrált, silány tárgyakat készíteni, mint ma, a régi tárgyak mívesek, gyönyörűek – ennek eszköze volt a művészi ornamentika.
Mi a gyűjtő körötök?
Főleg a felhagyott vasútvonalakat, kikötőket, régi vízierőmű-telepeket keressük fel, de tematikusan keressük a régi gyarmatosítók egykori palotáit is. Ugandában egyszer benéztem egy udvarra, s ott láttam egy 1900-ban készült diesel motort, melyet beindítottunk, film is készült róla. Khartum mellett a Nílus partján sátorveréskor találtam egy kis folyami, elásott (!) bronz ágyúval is felszerelt gőznaszádot-még a Mahdi-felkelés idejéből. Ezt is leképeztem. Mauritiuson a cukornád-kultúra gőzgépeit filmeztük, de találtunk mellékesen ívlámpás anyagot is. Elsősorban fényképekkel dokumentáljuk a maradványokat, azonban tárgyakat is gyűjtünk. Például idén novemberben Maliból és Szenegálból is hoztunk cca. százéves porcelán szigetelőket, melyek a régi francia telegráf-vonalak vezetékeit tartották. (megj. a távírdának is vannak ívfényes vonzatai!) Jáva ugyan nem Afrika, mégis a múzeum látogatásának kedvéért megjegyzem, hogy onnét egy hadihajó morze reflektorát hoztuk el, Szudánból a régi London-Fokváros kommunikációs vonalának egy alkatrészét, Ugandából egy lámpa gyönyörű bronz öntvényét, Mexikóból egy ívlámpás vetítő fényadó elemét. A Múzeum sok díszes porcelán dugaszoló aljzata, izzó foglalata, kapcsolója származik elhagyott, romos házakból.
A gyarmatosítók sokszor hatalmas vagyont halmoztak fel, ebből tellett már az első világháború előtt is elektromos ívfény-világításra, amit sok fényképen dokumentáltunk is. A gyarmatosítók német, angol, francia könyveit a feketék nem tudták elolvasni, ezért a könyvtárak többnyire elpusztultak, a papírt hasznosították legfeljebb. Azonban néha egy-egy kötet felbukkan-nekem egyik kedves kötetem Ceylonból való. Sziámban ottjártamkor éppen restaurálták a király palotáját: azonban a régi elektromos szerelvényekkel nem tudtak mit kezdeni a történészek. Ezeket kihajították, én meg elhoztam a Múzeumba. Kubában a Castro-rendszer idején a fejlesztésre semmi pénz nem jutott. Minden műszaki berendezés használatba maradt. Így fillérekért lehetett venni száz éves műszaki dolgokat, melyeket pár napja (a sors fintora) egy amerikai látogatónak mutattam éppen. Burmában szintén sokszor azt hittem, hogy megállt az idő: innét olyan szigetelő, elektrotechnikai elemet hoztam, ami nemrég készült, de Európában már fél évszázada túlléptek rajta, hitvány műanyagból készítik, jellegtelen tömegigényt kielégítve.
Hol lehet ezeket a dolgokat látni?
A múzeum berendezés alatt áll, állami támogatásunk nincs, hatalmas a felfordulás. Ennek ellenére bárkit szívesen látunk egy tárlatvezetésre. Belépődíjat senkitől sem kérünk. Ezenkívül több múzeum adott már helyt kiállításainknak (pl. Hadtörténeti Múzeum, Elektrotechnikai Múzeum, Pedagógiai Múzeum) A Múzeumok Éjszakájának programsorozatában már négy éve rendezünk bemutatókat, amikor működés közben is láthatóak lámpáink, az ívlámpa elvén működő berendezéseink.
Mire vagytok a legbüszkébbek?
Talán a motorkerékpáros útjainkra 2002 és 2016 között, amikor Budapestről Tanganyikáig jutottunk el, visszafelé érintve Szudánt, Egyiptomot. A múzeum ívkisülést bemutató 1938-as évjáratú motorjával mentünk (A motor gyújtószikrája is rokon az ívfénnyel!). Azonban, ha szélsőséges viszonylatban kell válaszolnom, akkor a kerékpáros gyűjtőutak jelentették a legnagyobb fizikai erőpróbát, annak dacára, hogy a múzeum 1941-es évjáratú, Wanderer gyártású gépének olajban úszó fogaskerekes sebességváltója sokat segített. Kevesen sejtik, de ezen a bringán is volt ívkisütő berendezés, ezért került a múzeumba.
(Folytatjuk.)
