A trianoni diktátumra emlékezve

A nemzeti összetartozás napja alkalmából Budakeszi Város Önkormányzata rendezett megemlékezést az I. Világháborús Emlékműnél. A hétköznapok sorában mi is álljunk meg egy-egy pillanatra, tekintsünk vissza, hiszen jelenünk a múltunkban gyökerezik, és a jelenünkre épül a jövő.

 

A Himnusz közös eléneklése után, Juhász Gyula Trianon c. versét hallgathattuk meg, majd Bakács Bernadett emelte a hangulatot ünnepi beszédével a múltunkért, a történelmünkért, minden ma élő magyarért.

Az alpolgármester asszony beszédét teljes terjedelmében közöljük:

 

Kedves Barátaim! Kedves Diákok!

 

Karinthy Frigyes írja:

„Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták kezét és lábát, sokáig érzi még az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár és ezt Erdély és ezt Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

Móra Ferenc pedig így ír:

„Anglia ugyan ellenünk szavaz a Népszövetségben, de ezt csak azért teszi, hogy a nagyvilág szemébe port hintsen, privátim nagyon szeret bennünket, és mindig velünk álmodik, sőt ugyanaz a Lloyd George úr, aki a trianoni operálásnál a szívünk körül a legmélyebben eresztette a kést, most kijelenti, hogy ő akkor nem tudta, mit csinál?”

S még Móricz Zsigmondot idézem:

„Erdély valami egészen más világ, mint a mi világunk… Ott valami izzó együttélés van, amit én soha Magyarországon, a közönynek ebben a különös világában nem ismertem…”

1920. június 4-én a versailles-i Kis Trianon-palotában aláírják a Magyarországgal kötött békeszerződést. A korabeli tudósító így ír a gyásznapról: „A budapesti templomokban megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat, melyek a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették.” Bezártak a boltok és iskolák, megállt a közlekedés. Az emberek gyászruhát öltöttek, mindenütt fekete zászlót tettek ki, az utcán síró emberek siettek a templomokba, vigasztalást keresve. „Ma tehát elszakították tőlünk a ragyogó magyar városokat: a kincses Kolozsvárt, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát, Aradot és a többit mind, felnevelt kedves gyermekeinket, a drága szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek sok millió hű és becsületes embert…”

Volt is mit gyászolni: az ország területének 2/3 részét veszítettük el, miközben Németország is csak területének 10%-át. A lakosság több mint 56%-a, 3,2 millió magyar került a szomszédos országokba, s lettek másodrangú állampolgárok. A termőföld 61%-a, a faállomány 88%-a , a vasút 62%-a , az utak 64%-a a vasércbányászat 83%-a elveszett. Mintha egyedül Magyarország lett volna felelős az első világháború kitöréséért, pedig a monarchia államaként nem saját döntéséből lépett be a háborúba, ahogy ezt gróf Apponyi Albert is elmondta Versailles-ban. A háborút lezáró nemzeteket azonban nem az igazság vezette, hanem saját érdekük.

A béketárgyalásra Magyarországot meg sem hívták, a szerződést kérésünkre egyetlen ponton sem módosították azzal az indoklással, hogy összeomlana az előzőleg már leegyeztetett feltételrendszer.

Gróf Apponyi Albert 1920. január 16-án, a békediktátum elolvasása után megpróbálta megvilágítani a győzteseknek, mit tettek hazánkkal: „Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy meghaljon. …Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének kétharmad, és népességének majdnem kétharmad részét, és hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltételei megvonassanak…”

Minden szó igaz volt, a helyzet reménytelennek látszott.

Mégis: bennünk, magyarokban nagy a tehetség arra, hogy a létünket fenyegető helyzetekben újjászervezzük önmagunkat. A kezdeti káosz után az ország talpra állt. Az anyaországban megjelent több mint kétmillió elüldözött magyar, akik nyomorúságos körülmények között, vagonokban laktak évekig. Ez önmagában humanitárius katasztrófa volt a 7,6 millióra csökkent lakosságú országban. Lakhatást, munkát szerveztek nekik. Földet osztottak, társadalombiztosítást vezettek be, megreformálták az oktatást, stabilizálták a gazdaságot és a pénzt, mindezt fenyegető, ellenséges nagyhatalmi környezetben. Ez önmagában is a magyar csoda volt.

De sem a trianoni veszteségről, sem az ország sikeres talpra állításáról nem volt szabad beszélni a szovjet megszállás és a Kádár- korszak idején. A trianoni traumát és az ország akkori újjászervezését kötelező volt elfelejteni vagy tévútnak minősíteni.

Az 1956-os forradalom után pedig a nemzeti gondolat tiltott volt a magyar közgondolkodásban, nehogy gyakori emlegetésével  felébresszük az önrendelkezés szellemét, megsértsük a jószomszédi viszonyt a körülöttünk lévő országokkal. Mintha nekünk, áldozatként kellett volna bűntudatot érezni azért, amit elkövettek velünk szemben.

Ezért van az, hogy a rendszerváltás után, a szabad Magyarországon a nemzethez tartozás, mint érték, megint csak kétértelműen jelent meg a magyar közbeszédben. Akik a fel nem dolgozott múltat, nemzeti tragédiáinkat szerették volna megvizsgálni, megkapták a múltba fordulás, a nosztalgiázás és a haladásellenesség bélyegét. Antall József 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. És voltak honfitársaink, akik a gondolatra is felszisszentek.  A kettős állampolgárságról szóló népszavazás ellen azzal kampányoltak, ha győz az igen, 23 millió román kéri majd a magyarországi ellátást. Az alacsony részvétel a népszavazáson egy újabb tőr volt a határ másik oldalán élő magyarok szívében: lám, az anyaország lakossága számára ők nem fontosak. Ez pedig nem így van.

A Budakeszin élő Albert Gábor író nagyon lényeglátóan fogalmazta meg a határon túl tett utazásainak tanulságát a Kárpátaljáért szervezett jótékonysági koncerten: ha segítjük az elszakadt nemzetrészek magyarjait, nemcsak ők lesznek erősebbek, hanem mi is.

2010-ben az országgyűlés megszavazta a gyorsított honosítást a határinkon túl élő magyarok számára. A kettős állampolgárság a jog eszközeivel begyógyította a Trianon ütötte sebet. Ez óriási lehetőség, történelmi sorsforduló! Egy új esély, hogy sikeres irányba vigyük végre nemzetünk sorsát. Nemcsak magyar személyi igazolványt adunk például itt Budakeszin az eddig körülbelül 200 honosítottnak, de lehetőséget is arra, hogy szabadon utazzanak Európában. Szavazhatnak, ami azt jelenti, az ő véleményük is irányítja a nemzetpolitikát. Csak az ő érdekeik figyelembevételével kormányozhat a megválasztott parlament.  Mégis vannak, akik fanyalognak emiatt. Vannak, akik nem nemzetben gondolkodnak. Amikor 2010-ben a nemzeti összetartozás napjának megünnepléséről döntött a Parlament, 55-en ellene szavaztak arra hivatkozva, hogy a javaslat „rontja Magyarország jó szomszédi kapcsolatait, és nem szolgálja a határon túli magyarok érdekeit.”

Van, ahol baj van a nemzettudattal, barátaim!

Más országban elképzelhetetlen, hogy baráti társaságban vagy a médiában bárki is becsmérlően szóljon saját nemzetéről. Hiszen a közmegvetés sújtaná. Az angol, a német, az amerikai a legnagyobb természetességgel érezteti, hogy a nemzet számára mindenekfelett való érték.

Nálunk nem egyszer gúny és irónia tárgya a „nemzeti” szó. A fiatalok nem értik ennek okát, és nem tudják ennek történetét. Nem tudják, hogy az elmúlt rendszerben üldözendő volt a magyar nemzeti gondolat, ellentétben a többi szocialista országgal, ahol nemzeti érzelmű kommunista pártok irányították az országot.

Minek mindenre rámondani, hogy nemzeti? – kérdezik az emlékezetkiesésben szenvedők,  a blogolók és a kommentelők, a folyamatosan felháborodók.

Életveszélyes, hogy nem érzékelik, hogy most is nemzetépítés folyik. Nem érzékelik, hogy „önazonosságuk szabad megválasztása” (az uniós alapjogi chartából való az idézet) azért lehetséges, mert védi őket egy tágabb közösség. Ennél is nagyobb baj, hogy nem ismerik fel saját, valódi érdekeiket: azt, hogy személyes céljaikat is csak egy szilárd gazdasági alapokon álló független országban érvényesíthetik.

Nálunk ma is sokan azt tartják, modernség, európaiság és a nemzeti gondolat nem fér össze. Orvosi hasonlattal: a nemzeti amnézia tünete immunhiányos betegséghez vezet. A legártalmatlanabb fertőzés is veszélyes arra, akinek szerzett immunhiánya van.

Nálunk sokakból hiányoznak a természetes önvédelmi reflexek, így félrevezetik őket azok, akiket az egyéni gazdagodás vagy hatalmi ambíció vezet, akik feketének mondják a fehéret, mert az a „trendi”.

A körülöttünk élő régi és új nemzetek érdekeikért egységesen kiállnak. Tudják, hogy az őket védő nemzeti közösség alapérték, létük záloga. Csodálkozva nézik, hogy az Európai Parlamentben magyarok arra szólítják fel a döntéshozókat, hogy vonják meg a támogatást hazájuktól, Magyarországtól.

A nemzeti összetartozás napján nemcsak az elszakadt országrészeken élő magyarokra gondolunk, hanem azt is reméljük, hogy egyszer egyetértés lesz közös céljainkat illetően, és véget ér a belső ellenségeskedést szülő hatalmi harc. Mesterségesen keltett ellentét osztja meg a magyart, éljen bárhol is.

Ha keressük, meg fogjuk találni azt, amiben országon belül is egyetértés lehet. Ennek a reménynek alapja az a tapasztalat, hogy vészhelyzetben mindig egy emberként tudunk küzdeni.

Budakeszi önkormányzata a polgári bál bevételét, 1 200 000 forintot a kárpátaljai Beregdéda község megsegítésére utalta át. A kárpátaljai szórvány településekért rendezett jótékonysági koncerten több mint 200 000 forint jött össze a református testvérek által támogatott szórványban élő Kárpátaljaiaknak. A Széchenyi István Általános Iskolában, a Prohászka Ottokár Gimnáziumban, a Nagy Sándor József gimnáziumban diákok gyűjtöttek háborús helyzetben élő társaiknak.

Ma már a határtalanul program keretében összes iskolánk diákja jár határon túli magyar településeken, testvériskolai kapcsolatot ápolnak.

Budakeszi családok utalnak rendszeresen havi 10 000 Ft támogatást beregdédai családoknak. Ez a nemzeti összetartozás gyakorlati oldala itt, Budakeszin. Lehet csatlakozni…

Móricz Zsigmond 1926-ban a lényeget ragadta meg:

„Magyar ember nem tekinthet a világra hódító szándékkal, s nem tekinthet szolgai kishitűséggel.”

A magyarságnak egy lehetősége van: birtokba venni ezt az országot, s kitermelni belőle a legmagasabb értéket, amit lehet.

 

Bakács Bernadett

alpolgármester

A Buda Környéki Televízió által készített felvétel megtekintéséhez kattintson az alábbi képre:

Megosztom a cikket