Orbán Viktor beszédet mondott Nagy Gáspár mellszobrának avatásán

“Nagy Gáspár verseivel fordítani tudott a magyar nemzet sorsán. Politikai, szellemi testamentuma velünk él, iránytűnk és vezércsillagunk, kormányzati munkánk vezérfonala” – hangoztatta Orbán Viktor miniszterelnök Budakeszin, a tíz éve elhunyt Kossuth- és József Attila-díjas költő szobrának avatásán.

 

Budakeszin, a Fő téri parkban 2017.01.07-én, 15 órakor avatták fel Nagy Gáspár költő mellszobrát. A szoboravatón részt vett és beszédet mondott Orbán Viktor úr, Magyarország miniszterelnöke. A szobor Oláh Katalin szobrászművész alkotása, mely a költő halálának 10. évfordulójára került felállításra. Avatóbeszédet mondott még Nagy Gáspár egykori jóbarátja Orosz István grafikusművész és Szakolczay Lajos irodalomtörténész is.

“Úgy emlékszünk a költőre, mint aki személyes küldetésének tekintette az 1956-os mártírokra való emlékezés örökérvényű keresztény parancsát. Ezzel a ’80-as évek derekán elevenébe talált az akkor 30 éves júdásfa árnyékában hűsölő elvtársaknak”- mondta a kormányfő.

Nagy Gáspár le merte írni, amiről mások legfeljebb csak beszéltek, s beszélni mert arról, amiről a legtöbben csak hallgattak, “szelíd hajthatatlanságával széttörte az októberi tavasz hőseiről gyártott kommunista hazugságokat” – méltatta a tíz éve elhunyt költőt a miniszterelnök, aki szerint “a végelgyengülés felé araszolgató gulyáskommunizmus okkal tartott az ő tetemre hívó szavaitól”.

Azt is mondta, hogy Nagy Gáspár azok közé tartozott, akik a ma oly divatos, egynémely országban kötelező politikai korrektséget a hamis próféták legfőbb ismérvének tekintették.

Ma minden nap egyre sürgetőbben kérdezzük, hogy “vajon mi lesz hazánkkal, ezzel a boldogtalan, farizeusi Európával, amely cinkos lelkiismeretét modern mesékkel csitítja, miközben sorsa csak egy szalmaszálon függ”. Nagy Gáspártól jön a felelet: “a remény sohasem meghaló, ha minden utolsó szalmaszál abból a jászolból való” – zárta beszédét Orbán Viktor.

A Budakeszin, a Fő téri parkban elhelyezett mellszobrot az ünnepség végén Spányi Antal püspök áldotta meg, majd a résztvevők – többek között Nagy Gáspár családja, a miniszterelnök úr és Budakeszi polgármestere is – elhelyezték a szobornál az emlékezés virágait.

 

A szobrot a Jobb Kor Polgári Egyesület állíttatta az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság és Budakeszi Város Önkormányzatának támogatásával.

 

Balczó Kornélia és a kormany.hu

 

FOTÓGALÉRIA ITT

A Buda Környéki Televízió által készített felvétel megtekintéséhez kattintson az alábbi videóra:

 

Orbán Viktor beszéde a Nagy Gáspár szobrának avatásán

2017. január 7. Budakeszi

 

Kell lennie valaminek az elszántságon túl, ami ennyi embert rávesz, hogy szombat délután a farkasordító januári hidegben önként kockáztassa a fagyhalált, és mindezt egy szobor felavatása érdekében. Ez az elszántságon túli valami pedig maga a szeretet. Szerettük Nagy Gáspárt, ezért vagyunk ma itt. Gyakran mondjuk temetői búcsúbeszédek zárásaként: emléke legyen áldott, és most azért jöttünk össze, hogy szobrot állítsunk az áldott emlékű, szeretett barátunknak, Nagy Gáspárnak. “Szerethetett engem az Isten, mert teremtményének engem is elfogadott, sárból, agyagból, apám s anyám álmaiból.” Ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlünk tíz évvel ezelőtt Nagy Gáspár, az öröknyár hírnöke. Ebben az utolsó négy sorban minden benne van, amit ember magáról mondhat: a sziklaszilárd és mégis alázatos hite, a pannonhalmi bencés gimnázium szellemisége, és ott van a bérbaltavári szülői ház melegsége. Nagy Gáspárra úgy emlékszünk, mint aki személyes küldetésének tekintette az ?56-os mártírokra való emlékezés örök érvényű keresztény parancsát, és ezzel a nyolcvanas évek derekán elevenébe talált az akkor harminc éves júdásfa árnyékában hűsölő elvtársaknak.

 

Tisztelt Budakeszi Polgárok!

 

Annál az embernél, aki hajlandó az igazságért elmenni a falig, csak egy különb van: aki a falakat le is meri bontani. Nagy Gáspár ilyen ember volt. Nem ő kereste magának ezt a küldetést, inkább csak hagyta, hogy a küldetés megtalálja őt. Le merte írni, amiről mások legfeljebb csak beszéltek, és beszélni, mert arról, amiről a legtöbben csak hallgattak. Szelíd hajthatatlanságával széttörte az októberi tavasz hőseiről gyártott kommunista hazugságokat. Két évtizeden keresztül 23 ügynök leste minden egyes mozdulatát. Azóta már mindannyian megértettük: a végelgyengülés felé araszolgató gulyáskommunizmus okkal tartott az ő tetemre hívó szavaitól, amikor megadják az igazságot és vele a végtisztességet az ’56-os forradalom szabadságharcosainak, ott és abban a pillanatban orra bukik, és megsemmisül a magyar kommunista rendszer. Az ő versei és személyes kiállása nyitotta meg az utat, amely ide elvezetett. Már ahhoz is, hogy rendszerbontó költeményei legalább a nyomdáig eljussanak, kivételes költői bravúrokat kellett bemutatnia a cenzorok által felállított felemás korlátokon, és neki ilyen feltételek mellett sikerült elérni azt, amire a magyar irodalom történetében csak a legbátrabbak és a legelkötelezettebb költők voltak képesek: verseivel fordítani tudott a magyar nemzet sorsán. Egy egész nemzedék, a mi nemzedékünk tanulta tőle már akkor is a helyes, vagyis egyenes testtartás bátorságát; tanultuk tőle a küldetéstudatot, amellyel akár az utolsó töltényig kész volt védelmezni a magyar szabadság ezeréves hagyományát; tanultuk tőle a kitartást, amely a nyolcvanas évek legfagyosabb periódusában is emelt fővel viselte a cenzúrát, a szilenciumot és a meghurcoltatásokat. A mi igaz hősünk volt ő, aki bármerre is járt a Kárpát-medencében, lábnyomában mindig a szabadság kis körei támadtak, akárcsak itt, Budakeszin. Politikai, szellemi testamentuma velünk él, iránytűnk és vezércsillagunk, kormányzati munkánk vezérfonala is. Botcsinálta utánzóként valahogy úgy mondanám: nem felejteni, méltó maradi, hazát emelni.

 

Mielőtt azonban lelepleznénk ezt a szobrot, fontos lenne az ő szavaival élve valami szabadítót mondani. Valamit, amit azoktól a költőktől tanulhatunk, akik hozzá hasonlóan Petőfi rendjéhez tartoztak, és akik a ma oly divatos, egynémely országban kötelező politikai korrektséget a hamis próféták legfőbb ismérvének tekintették. Ma velük együtt kérdezzük, és minden nap egyre sürgetőbben, hogy vajon mi lesz hazánkkal, ezzel a boldogtalan, farizeusi Európával, amely cinkos lelkiismeretét modern mesékkel csitítja, miközben sorsa csak egy szalmaszálon függ? És Nagy Gáspártól jön a felelet: “a remény sohasem meghaló, ha minden utolsó szalmaszál abból a jászolból való.”

 

Emléke legyen áldott!

 

Orbán Viktor

miniszterelnök

A miniszterelnök teljes beszéde itt tekinthető meg.

Buda Környéki Televízió által készített felvétel megtekintéséhez kattintson az alábbi videóra:

Orosz István avatóbeszéde

SZÉLJEGYZET EGY SZOBORHOZ

Jöjjön a fagy, melegítsen! ? Nagy Gáspár sorával köszöntöm önöket: ha nagy a hideg (most nagyon nagy), ösztönösen egymáshoz húzódunk, de ne felejtsék, a költészet is éppen erre való: hogy varázskört rajzoljon körénk, s e körben közelebb kerüljünk egymáshoz. Hogy melegedjünk.
Értettem-e vajon a verseit eléggé, a szavakat és a csöndeket, amelyek egyszerre voltak horgonyozva rövidülő téldélutáni árnyainkhoz és ama égigérő kút jégpikkelyes magasához. Vajon tudtam-e, mire gondol, amikor felolvasta:

vége lesz ennek a híg melónak/ jönnek érted a szabad napok/ áthúzod csöndben összes versedet/ megérted miért szabadrabok.

Elhadartam persze a leckét, rabok legyünk, vagy szabadok, és elő is kerestem azt a kövér Bodoni fontot, Heckenast mesterét, amellyel egykor a Talpra magyart nyomtatták. Talán azért bízta rám a könyvborító rajzát Nagy Gáspár, mert a paradox szóösszevonás és az én lehetséges-lehetetlenre rajzolt ábráim közt rokonságot látott. Aztán elkezdtem lassan fölfogni az üzenetet. Elkezdtem? Ugyan. Máig küzdök vele.

Megrajzolja-e vajon a szobor is a maga varázskörét? Közvetítheti-e azt az összetartozás érzést itt Keszin, széles e hazában és messze mindenütt, ahol magyarok élnek, azt, amit a költemények sugároznak? A leírt szavak aligha spórolhatók meg általa. A betűk boldog könnycseppjei és a verseket záró csöndek sem. Akik ismerték Gazsit, azok persze a tekintetét fogják lesni, s valami személyes emléket keresnek, de hát van, amit egy szobor nem tud igazolni, meg hát nem is a dolga, hogy tudósítson a szőlőlevélzöld színű szemről, a márvány fogzománcról, és a halántékdob, a koponya kehely, a tükör mélyén rögzített szomorú szájszél, vagy a mosolyelágazás felidézésére is csak az olvasókkal együtt vállalkozhat. Ahogy a kihajtott nagy versgallért is csak akkor látjuk, ha folytatni tudjuk:

Mert minden igaz költő-halánték
hatalmasoknak csupán csak játék

A szobrász megállított pillanata perspektíva múltra és jövőre. A szobor csak látszólag cezúra az idő-lénián, valójában a még be nem következett és a már elmúlt faktumok kelyhe, s a szobrok kő-nyelve így legalább annyira metafizikus, mint amennyire kézzel tapinthatón reális.

Mi persze, ismerősök, életkort rendelünk majd a fiatalemberhez, a suhanc költészhez a helybenzsákbanfutós időt, amikor a foci még fűzős volt, a korszak viszont már szelepes. A korszak, amiben az volt a gyönyörű, hogy tétje volt, mit mond a mű, vagy mit rejt el ?

Én már láttam a most még elrejtett szobrot, és bele tudtam látni Gáspár evangéliumi szelídségét és konok következetességét is, ahogy céltáblaként állt ki a versek mellé az írástudók felelősségét magától értődő természetességgel vállalva, sőt hirdetve. Aztán ? Múlik a jövőnk, konstatálta és tovább lépett az égi focipályára, ahol a sehová iktatott szél fújdogál.

Köszönet a szobornak, hogy közvetíti a fentről küldött néma üzenetet, és sugározza a Haza a magasban varázskörét. Hála az értő szobrásznak, Oláh Katalinnak, hogy vésője nyomán spirituális geometria tágul e faragott kőarc köré. Hála az avató felebarátoknak ? nektek, önöknek ? hogy tábora van a szavaknak. És köszönet Budakeszinek, hogy őrzi a városban otthonára talált költő emlékét. Egy olyan sort választottam végül, amelyet Nagy Gáspár egy másik szobor tövében már szavalt, és vannak itt bizonnyal sokan, akik nem csak dörmögve, de énekelve is ismerik:

Aki a félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke, / jól tudja miért e földi ágy, / s miért a csillagok? fölötte.

 

Szakolczay Lajos avatóbeszéde

Hit, bátorság, makulátlanság ? Nagy Gáspár

Az élet egy röpke pillanat. Átsuhan rajtad, észre sem veszed. A tíz éve halott barátunk, Nagy Gáspár diákként szinte most futott le Szent Márton hegyéről ? a pannonhalmai tarisznyában erkölcs, tudás, meg nem adás, tisztesség ?, s máris a kőszobrával találkozhatunk. Élő, lüktető szobrával, amely maga is élet. Akarjuk, nem akarjuk, ez a tekintet átlát az ősködön ? vallat bennünket.
Szigorral, netán megbocsátó mosollyal? Ki-ki kiválaszthatja a neki szánt, pontosabban általa érzett gesztust. Joga van-e az ugyan csupán szoborként élőnek vallatni bennünket? Hogyne volna, hiszen a példás életet sokszoros harcban megélő költő makulátlan tartást hagyott maga után: az 1956-os magyar forradalom szellemén való őrködést.
Ő igazán tudta, hogy gyilkos és áldozat sosem cserélhető össze ? még napjainkban is vannak (Sütő András szavával) “sántafejű gyalogosok”, akik igyekeznek bemocskolni forradalmunk tisztaságát ?, hiszen akkor megikrásodik a Föld, tetűk-rágcsálók szabad területe lesz a kozmosz. Aki egész életében gáncstalan lovag volt, az nem engedheti meg, hogy meggörbüljön a világ gyémánttengelye.
Életét is kockáztatva rengeteget küzdött azért ? szembenézve a szovjettel, a hódítót kiszolgálókkal és a hernyótalpasokat segítő itteni siserahaddal ?, hogy arra a szabadságpárnára hajthassuk a fejünket, amelyet mi tömtünk meg (Istenem, hol van a hajdani szalma jó illata!) bátorsággal, önbecsüléssel, a fölvetett fő méltóságával, a közösségért aggódó szavakkal s a közjót szolgáló lelkiismerettel.
Nagy Gáspár, szeretett barátunk, Gazsi, Bérbaltavárról, egy Vas megyei kis faluból hozta magával a tisztán szólást s a munka örömét. S ezt gazdagította a hit, az Úrba vetett bizodalom. Nem volt forradalmár alkat, ám a vallás parancsszava ? ne hazudj! ? arra kényszerítette, hogy mindig, mindenkor az igazság mellett álljon ki. Vagyis a rút, mi több: gyalázat megnevezésével teremtett lelki béke légyen megnyugvása, az elszenvedett pofonok ellenében vigasza.
“és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!” ? íme nevezetes versének kemény egyértelműséggel mondott parancsszava! És az októberünk harmincadik évfordulójára írott költemény? Az a bizonyos júdásfa, az ezüstben játszó, harminc évgyűrűjével kábító “drága” ? nem véletlenül tiltották be a verset közreadó Tiszatájat ? a gerincteleneket megtéveszthette, ám aki a forradalom tisztaságán őrködött, az előtt vérlázító volt szemtelen növekedése.
Honnan volt erőd, merszed, barátunk, kőszoborrá vált társunk, hogy kockáztatván családod sorsát, csak az általad vélt ? később egyetemessé váló ? igazat lobogtasd? A föld szaga, jó illata, a korán véredbe ivódott kétkezi munka, az időközben gyarapodó, csaknem világot lebíró, szellemmé vált tudás, a Balassitól Nagy Lászlóig a magyar írók nagyjait kardvívókká nevelő erkölcs segítette ténykedésed?
Igen, ez a mindenség-katedrális volt otthonod, fölnevelő dajkád.
Verseidről, szépprózádról és esszéidről ? zűrzavaros korunk megbecsülheti magát bennük ? sokszor szóltunk. Szemed, szemüveged őket is csillogtatja. De még inkább a belülről jövő hitedet: ” de a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!”
Nagy Gáspár, Gazsikánk, a kőarcod kőmosolyában is rejtező szigor mindvégig legyen bátorítónk! Nemzedékek számára a makulátlanságot életigazsággá avató erő!

Megosztom a cikket