Egy Döntés

A 15 éves Kis-Lőrincz Katalin, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár által hirdetett országos meseíró pályázaton 2. helyezést ért el. Az „Egy Döntés” című pályaművét megosztotta velünk. Olvassál el Önök is!

 

Egy Döntés

Egy döntés, amely befolyásolja a Te életedet és másokét is, és nincs helyes út, nincs jó, illetve rossz választás, mert a kettő összefügg, és akárhogy döntesz is, valaki szenvedni fog…

Az életem eddig folyt a megszokott rendben, a mindennapok problémáival küszködtem, például, hogy a szüleim váltak, és persze a suli, de eddig nem éreztem úgy egyetlen bajnál sem, hogy nem támaszkodhatok senkire és semmire, hogy az előttem álló dolgoknak nincs értelme, és a józan ész nem foghatja fel.

Már két éve, hogy a szüleim elváltak, de anyukámon még mindig látszik, hogy megviselte. Persze előttem nem mutatta, de sokszor, amikor későn ért haza, elfeledkezett magáról, azokról a kemény arcvonásairól, és láttam rajta, hogy mély sebet vésett bele, hogy apám itt hagyta, és akkor látszott rajta, hogy mennyire megöregedett. Mivel nem volt testvérem, ezért csak én tartottam anyámban a lelket, és így nagyon jól kijöttünk egymással. Nem voltam az a lázadó huligán, akit nem érdekel az anyja sorsa, csak megy a saját feje után, és rombolja a jövőjét, azt amit a szülei nehezen megteremtettek neki, nem, én mindig jobban beleláttam az emberek lelkébe,és engem igazából a mások baja érdekelt. Nem csak törődtem mások kisebb gondjaival, hanem érdekeltek is. Talán ez lett a későbbiekben a baj.

Anya mindig is sok időt szentelt nekem, és a kapcsolatunkra, de mióta szétmentek apámmal, már kényszeredetten ragaszkodik hozzám, ezért a megspórolt kis pénzét is rám akarja költeni, és minden adandó alkalommal elvisz valahová. Kezdett megőrjíteni, hogy nem bírom lebeszélni arról, ezt hagyja abba, mert én nem fogom őt úgy itt hagyni, mint az apám, de ez lett élete célja. Annyira nem bántam, szerettem vele lenni, mert szerencsére a jó fej anyák közé tartozott, és ugyan ragaszkodott hozzám, de nem akart megfojtani.

Egyik ilyen alkalommal, amikor közös napot tartottunk, múzeumba vitt. Bár soha ne mentünk volna oda… Egy híres festő képeit néztük, és egész jó volt, igaz én nem értettem annyira a művészethez. Anyámat nagyon izgatta a művészet, és minél kevésbé értett valamihez, annál jobban szerette.

Az egyik kép egy erdőt ábrázolt. Igazából csak össze-vissza fákat, de én láttam benne az erdőt, hallottam a hangját, a madarakat, a madarak csicsergését, a hűs folyót, ami csendesen folyik a lábam alatt, és az apró békák másznak fel a lábamra. Igazából ez volt az egyetlen kép, ami tetszett, de ez nagyon megfogott. Abban a pillanatban, amikor megláttam, egy furcsa érzés kezdett el bennem élni. A hasam szorító görcsbe rándult, a tüdőm összeszűkült. Mintha vihar tombolt volna bennem, és nem kaptam volna levegőt. Mély lélegzetet próbáltam venni nyugodtan , de a vihar nem engedte, hogy levegőhöz jussak. Elfeledkeztem a külvilágról, és mindenről, szédültem, és csak arra a képre tudtam gondolni. Tombolt bennem a vihar, kapkodtam levegő után, de az a kép csak állt, és megjelent egy férfi a képen. Bár nem volt arca, vagy csak én nem láttam, de éreztem, hogy férfi volt. Az a kép árasztotta a nyugalmat a viharomban, és én csak néztem megkövülten.

Egy idő után aztán magamhoz tértem, újra elkezdtem levegő után kapkodni, majd kezdett lecsillapodni a belső viharom. Próbáltam visszaemlékezni arra, hogy miért is vagyok itt, de ez csak nagy sokára sikerült. Ez az állapot nem tarthatott tovább pár percél, csak én éreztem sok időnek, mivel mindenki ott volt még a teremben, csak egy képpel tovább léptek, mintha mi sem történt volna, és engem nem fújt volna szét egy vihar.

A többi képre még egy pillantást se vetettem, meg voltam babonázva attól, ami történt velem, de sehogy sem értettem. Mindig is az volt a baj velem, hogy túl sokáig gondolkodtam valamin, és mindenben az értelmet és a magyarázatot kerestem. Ebben nem találtam.

A kiállítás után gondolataimba merülve némán kullogtam anyám mellett, és ő folyamatosan áradozott a képekről, és hogy ez milyen nagy művészet, meg minden. Nem tudtam rá figyelni, mivel állandóan az ember járt az eszemben arról a képről, aki csak egy pillanatra jelent meg, és lehet, hogy csak az én képzeletem szüleménye volt. Miért volt ott? És vajon csak én láttam? Nem értettem semmit, és próbáltam felfogni, és magamban elemezni azt az embert, és a képet. A kép megbabonázott, de attól a férfitől elállt a szívverésem is. Tudom, hogy valósan vettem nehezebben a levegőt, és hogy rosszul lettem, de ilyen még eddig nem volt. Lehet, hogy csak leesett a vérnyomásom, és csak egy ártatlan kis véletlen okozta azt, hogy pont annál a képnél.

Ilyenekkel nyugtattam magam, és kezdett a lelkem szorítása felengedni, de még mindig ködös volt az egész.

Már türelmetlenül néztem előre, mert már egy ideje egy zebránál álltunk, amikor…, amikor megláttam a túl oldalon fekete hosszú kabátban azt az embert a képről. A vihar újra dübörögni kezdett bennem, és mintha egy vadállat lenne, ki akart törni. Elhomályosult az úttest előttem, anyám hangját már csak a messzeségből hallottam, de nem is nagyon érdekelt semmi, mert csak arra a fekete emberre koncentráltam a túloldalon. Most tüzetesebben meg tudtam nézni, nem érdekelt, hogy mindjárt elájulok, és nem kapok normálisan levegőt. Hosszú, nyúlánk ember volt nagy fekete kabátban, és pont úgy nézett ki, mintha magával a gonosszal találkoztam volna. A hátam libabőrös lett a gondolattól, mert eszembe jutottak régi horror filmek, és rémisztő történetek . Az arcát még most sem láttam tisztán. Alaposan szemügyre vettem, de nem tudtam eldönteni, hogy milyen is valójában az arca. Nem látszott rajta, hogy vidám, szomorú, vagy kaján vigyor van-e az arcán ? ami a gonosz embereknek mindig szokott lenni ?, vagy esetleg csak közönyösen, várakozóan néz. Mintha minden pillanatban változott volna az arca. Csak azt láttam pontosan, hogy engem néz és vár.

Nem tudom mennyi idő telt el így, én néztem őt, ő nézett engem, a vihar tombolt, bár már nem érdekelt. Szerintem közben anyukám beszélt hozzám, bár semmit sem hallottam abból, mit mondott. Az emberek elmentek mellettünk, és a férfi csak állt, de mintha a környezete nem látta volna őt. Senki nem furcsállta, hogy egy májusi napon, ő egy nagy kabátban csak áll, mindenki átnézett rajta.

Aztán egyszer csak elindult a másik irányba, én meg pánikba estem, hogy elveszítem, és így nem tudom megkérdezni tőle, hogy mi ez az egész. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem: Még piros volt a lámpa, de leléptem az úttestre, és mielőtt még anyám felocsúdhatott volna a szóáradatából, én már majdnem az út közepén jártam. És akkor minden olyan gyorsan történt. Egyszerre hallottam egy sikoltást, egy fékezést, és éreztem magamon egy nagy lökést, aztán éktelen nagy fájdalmat az arcomon. Kinyitottam a szemem és körbenéztem, már amennyire tudtam, mert az egyik szemem nagyon bedagadt. Gyorsan rájöttem, hogy nem haltam meg, mivel még mindig az útesten vagyok, és nagyon fáj az arcom. Az úttest közepén feküdtem, közel egy kocsihoz, és emberek gyűltek körénk. Anyám ott feküdt mellettem, és egyszerre megértettem, hogy mi történt: Mikor én elindultam az úttesten, pont jött egy kocsi, de anyám elém ugrott, így őt ütötte el az a kocsi, aminek engem kellett volna. Szédült velem a világ, hogy talán miattam halt meg az édesanyám, de utána nagy nehezen kivettem anyám körvonalait a tömegből, ahogy épp próbálnak segíteni neki az emberek. Nem halt meg, mert a kocsi nem ment gyorsan, és idejébe le tudott fékezni, csak nem tudott felállni. Valaki gyorsan hívott egy mentőt, és mentünk is a kórházba.

Mire én teljesen magamhoz tértem, már a mentőkocsiban ültem, valaki kérdezett tőlem valamit, a szemembe világítottak valami erős fényű lámpával, de én csak kifelé próbáltam nézni, mert hűlt helyét sem láttam a fekete kabátos embernek. Aztán rájöttem, hogy mért is vagyok ebben a kocsiban valójában, és hogy mi történt, és egy időre elfelejtettem azt az embert. Szerencsére anyámnak nem lett semmi különös baja, csak a lába tört el, de az súlyosan. Az orvosok nagyon csodálkoztak, hogy ennyivel megúszta, és én is nagyon hálás voltam az Égnek, hogy nem történt miattam komolyabb gond, és megfogadtam magamnak, hogy egy pillanatra sem hagyom magára őt, és szemrebbenés nélkül fogom ápolni, ha kell. Fekvőgipszet kapott, így tényleg ápolnom kellett, de örömmel vállaltam ezt a feladatot.

Persze otthon megkaptam a magamét, és meg is érdemeltem, de nem nagyon érdekelt a büntetés, mert megint eszembe jutott, hogy miért is akartam átmenni a másik oldalra. Mivel nem mehettem sehová ? egyrészt, mert büntetésben voltam, másrészt meg ápoltam anyukámat ?, volt időm gondolkodni, és arra jutottam, hogy meg kell keressem azt az embert. Tudtam, hogy nem normális, és nem jó, ha nem kapok egyenletesen levegőt, és nem bírok gondolkodni, de mégis vonzott az érzés, és újra akartam élni. Az a fekete ember a rabjává tett, nem tudtam kiűzni a fejemből, megölt a kíváncsiság, hogy mégis mi történik velem.

Tehát azon gondolkoztam, lehet, hogy nem véletlen, hogy pont abban az erdős képben láttam azt az embert. Így, mivel amúgy sem tudtam más úton elkezdeni a nyomozást, elhatároztam, hogy az erdőben kezdem el keresni a válaszokat.

Másnap kimentem az erdőbe. Szerencse nem kellett sokat gyalogolnom, mivel közel laktunk egy nagy hegyhez. Mindig is szerettem az erdőt. Olyan megnyugtató, békés, és feltöltődik az ember. A harmóniát sugározza, és azt az egyszerűséget, ami a világ kezdete óta létezik. Ezért is gondoltam, hogy itt végre találok erre az egészre valami értelmes magyarázatot. Már amikor az erdő közelébe értem, felébredt bennem a vihar. Zakatolva vettem a levegőt, a fejemben emberek sikolyait hallottam, és ahogy beléptem az erdőbe, mintha egy másik világba csöppentem volna, és becsukódna mögöttem a fák kapuja, úgy felejtettem el az eddigi életemet, hogy mi történt az anyámmal, mi van a suliban, és mindent. De nem is számítottam másra, tudtam, hogy ez következik, és már nem is zavart, hogy máshogy veszem a levegőt.

Alighogy egy keveset haladtam befelé, megjelent előttem az a férfi ugyanabban a fekete ruhában. Egy másodpercnyi habozás után céltudatosan, minden mást kizárva indultam el a fekete ember felé. Az arcát ismét elmosódottnak láttam, nem lehetett tisztán kivenni, hogy éppen milyen arckifelezés ült ki rá. Ő némán nézte, ahogy közeledek felé, de nem indult el felém, viszont nem is ment el. Amikor odaértem, nem szóltam semmit, annyira féltem, hogy nem tudtam mit mondani, és vártam, hogy most ő tegyen valamit. Elindult előre, és én tudtam, hogy most vagy követem, vagy elfelejtem ezt az egészet. Természetesen a kíváncsiságom győzött, és követtem.

Nem mentünk sokat, de nekem óráknak tűnt, mert nagyon féltem. Teljesen abszurd volt az egész helyzet, és semmit sem értettem, de már nem érdekelt más. Egyszer csak megállt előttem a férfi, szembe fordult velem, nekem pedig leállt (megállt) a szívem. Most voltam először közel hozzá, most láttam először az arcát, és a látvány nagyon megrémített: Egy eltorzult arcot láttam, egy amorf anyagot, amit megpróbáltak belepréselni egy alakzatba. Az arcán jelen volt az összes tulajdonság, ami egy ember arcán az egész életén keresztül kifejeződik. Egyszerre volt ráncos és sima, az összes érzés ott volt egy helyen. Minden másodpercben máshogy nézett ki az arca, és más érzelmet fejezett ki. Szembe nézett velem, és megszólalt:

? Gyere utánam, és ne aggódj, mindent megmagyarázok! ? mondta kicsit érdes hangon, mint aki már sok ideje nem beszélt, és lemutatott egy kis lyukba, két bokor között, ahol az ember épp, hogy átfér. És miközben ezt mondta, mosolygott. Lemutatott egy hasadékba, ami két bokor között nyílt. Ahogy megszólalt ezen a mély, mégis méltóságot parancsoló hangon, minden félelmem elszállt, és nem tudom, miért, de kezdtem megbízni benne. Ha eddig ártani akart nekem, már megtette volna, és addigra annyira kíváncsi voltam, hogy, bár a józan eszem tiltakozott, muszáj volt vele mennem. Így tehát bebújtam utána az üregbe, és négykézlábra ereszkedve elkezdtünk haladni egy hosszú, sötét folyosón. Mikor már jó ideje így mentünk, megláttam egy kis pislákoló fényt, és nemsokára egy tágas helyiségbe értünk.

A terem vörös fényben úszott, de nem láttam, hogy honnan jön a fény. Tágas, óriási terem volt, mégis minden kis területen volt valami, vagyis valaki… Rengeteg elgyötört ember feküdt a földön. Mindenki sírt, vagy jajgatott, de látszott rajtuk, hogy nagyon szenvednek. A szívem összeszorult, ahogy végignéztem ezeken az embereken, különböző módon szenvedett mindenki, de nem az volt a lényeges, hogy mi miatt, hanem ahogy szenvedtek. Sokuknak látszódott egy seb a fejükön, vagy egyéb testrészükön, és ha egy gyengéd mozdulattal nem fogott volna meg a férfi mellettem, biztos, hogy odarohanok segíteni nekik, hiszen azok a sebek végzetesek is lehetnek. Sokukon viszont nem láttam véres sebeket, ők nem testileg, hanem lelkileg szenvedtek. Volt egy férfi, aki sírt és ordított, mert valaki tönkretette és meggyalázta, egy másik, akit megerőszakoltak, és sok olyan volt, akik a családjuk halála miatt sírtak. Nagyon sokan éhesek voltak, és olyanok, mint egy kis állat, akiről élve leszedték az összes húst, és már csak a csont, és bőr maradt rajtuk. Nem bírtam ezeket az embereket sokáig nézni, ezért követtem a férfit tovább a nagy teremben. Csak most vettem észre, hogy a terem egyik sarkában mosolytól sugárzó, boldog emberek élénken beszélgettek, és játszadoztak. Páran közülük segítettek a szenvedő embereknek, viszont sokan el voltak foglalva saját magukkal, és nem vettek tudomást a szenvedőkről.

Tovább menve láttam sok veszekedőt, akik szerintem mindenre képesek lettek volna, hogy nekik legyen igazuk, a földön még sok agresszív és elégedetlen ember ült, és még sorolhatnám, hogy hány mennyi eltérő érzelmű ember vett körül.

? Ők itt az érzelmek ?. mondta a férfi mellettem, én meg összerezzentem, mivel teljesen el is feledkeztem róla. ? Én pedig az érzelmek felelőse vagyok, a nevem Mantil. Ők nem emberek, hanem lelkek, és mindig azt mutatják, hogy a mai világban milyen arányban oszlanak el az érzelmek. Amint azt látod, most az érzelmek közül nagyon domináns a szenvedés, amit persze az erőszak szül.

Mindenkin eluralkodott az agresszió, és ezt mindig más sínyli meg, és épp ezért kerestelek fel téged!

Benned megláttam valamit… És ez amiért idehoztalak: Ezek a lelkek csak az arányt mutatják, ezért gondolj bele, hogy hány millió ember sínylődik lelki vagy fizikai nyomorban! Ha most itt maradsz, és segítesz ápolni ezeket a lelkeket…

? Várjon! Ezzel most azt akarja mondani, hogy maradjak itt segíteni örökre?!

? Nem, nem örökre. Minden évszázadban megkérünk egy-két jó lelkű embert, viszont mostanában a szenvedés nagy számban uralkodik a földön, ezért azonnal kell döntened, nincs veszteni való időnk! Ha itt maradsz, az egész világ szenvedését egy cseppel kevesebbé teszed, és örök életed lesz! Segítesz másokon, neked mindened meglesz, és te boldogabb és teljesebb életet tudsz majd élni 100 év múlva, amit én garantálni fogok. De ne aggódj, te nem fogsz öregedni, sőt olyan lesz, mintha meghaltál volna, mivel nem kell az emberi élethez hozzátartozó alapvető szükségleteidet kielégíteni. Sok ember élete van most a te kezedben.

Azzal, ha most itt maradsz, talán emberek százain segíthetsz, és adhatsz nekik egy jobb életet. Az itt ápolt szenvedők befolyásolják a földi életet is, így kevesebb lesz valamivel a szenvedés és a fájdalom.

? És mi lesz az anyámmal? ? tettem fel a számomra legfontosabb kérdést.

?Anyukádat akkor sajnos el kell hagyjad, és őt soha többé nem láthatod. De most rajtad áll, hogy egy ember mellett maradsz, és őt ápolod, amíg fel nem épül, vagy sok ember fájdalmait enyhíted. Kérlek, gondold át, hogy szerinted melyik a helyes döntés!

Téged kiválasztottak erre a feladatra, ? ezért kaptad a rohamokat, azok figyelmeztető jelek voltak ? de ez csak egy lehetőség, nem muszáj ezt az utat választanod, és hidd el, én megértem.

Most menj haza, alaposan gondold át, és döntsd el, hogy segítesz-e!! Holnap majd felkereslek! ? mondta Mantil szomorúan, mintha sajnálna engem, hogy ilyen döntés elé állított.

Nem tudtam megszólalni, némán kullogtam utána, amíg ki nem vezetett az üregből. Kint a friss levegőn mélyet szippantottam, és miután Mantil eltűnt, eszeveszettül el kezdtem futni, és meg nem álltam egy nagy rétig. Órák hosszat töprengtem hátamon feküdve, könnyes szemmel a virágokkal teli réten, de nem jutottam semmire. Olyan szorongás még életemben nem töltött, és majd meghaltam a tudattól, hogy most döntenem kell. Egy ember, aki felnevelt, akit a legjobban szeretek, és akit ápolnom kellene, vagy több száz ember, akik arra várnak, ha nem is tudnak róla, hogy én segítsek nekik, és megmentsem őket. Mindkettő ugyanannyira fontos lett számomra, mert láttam azokat a lelkeket szenvedni, és nem tudnék azzal a tudattal tovább élni, hogy miattam talán még jobban szenvednek. Viszont nem tudnék anyám nélkül élni, ráadásul miattam tört el a lába. Lassan felálltam és gondolataimat rendezve elindultam hazafelé. Egy döntés, ami a Te, és mások életét is befolyásolja, és nincs helyes út, nincs jó, illetve rossz választás, mert a kettő összefügg, és akárhogy döntesz is, valaki szenvedni fog…

Te mit döntenél?

Kis-Lőrincz Katalin

Megosztom a cikket