Budakeszi Oktatásért Díj – 2024

„Az kell, hogy élvezze a gyerek a megismerés örömét”

2024-ben Bezeczky Erzsébet lett a „Az év pedagógusa” díjazottja, városunk önkormányzatának döntésével. Méltó kezekbe került az elismerés!

„Zebegényben születtem, Nagymaroson nőttem fel, édesanyám is pedagógus, apám, bátyám és az öcsém is erdész. A Börzsöny és a Duna a mai napig meghatározó az életemben. Visszakapcsolódik ahhoz, hogy tájfutok és kék túrázom a tanítványaimmal, és hát persze a családommal is.”

Hogyan indult a pályád?

Bezeczky Erzsébet: Gödöllőn érettségiztem a Török Ignác Óvónőképző Szakközépiskolában, majd a Zsám-béki Tanítóképzőben szereztem diplomát, aztán sorban születtek a gyermekeim és 1995-ben kezdtem el tanítani Budakeszin. Már akkor fontosnak tartottam azt kutatni, hogy milyen eszközökkel motiválhatók a gyerekek. Én magam nem tudok unatkozni. Mindig érdekelt, hogy miképpen lehet megtalálni a közös nevezőt a gyerek igényei, képességei és az elvárások között, hisz az iskolát nem lehet elkerülni. A gyermek alapvető funkciója a játék. Ezért fordultam elsőként a drámapedagógia és a gyermekszínjátszás felé a rendszerváltás utáni időszakban, mikor az alternatív pedagógia is megjelent az oktatási rendszerben. A drámapedagógia egy tanítási módszer, amikor egy játékos helyzetben jut a gyermek ismeretekhez, mert sajnos még mindig tartja magát az a nézet, hogy tanulni csak úgy lehet, hogy ülsz a padban egy könyv fölött, és rosszul érzed magad, ha meg jó érzed magad, az már gyanús. Ezért aztán valójában annak felfedezése, hogy a világ az klassz – és érdemes a megismerésre – kiveszik a gyerekből. Pedig hozzájutni az ismeretekhez, az jó dolog. Mi van az asztal alatt, mi van abban a könyvben, mi van a fa közepén? A kíváncsiság mederbe terelése a folyamat lényeges eleme. A tanulás pedig egy eszköz a világ felfedezéséhez. Az ember úgy születik, hogy kíváncsi, mindent tudni akar. Mi, hol, miért? És mikor a gyerek bekerül az iskolába, az tulajdonképpen a tudás temploma legyen, és nem a szorongásé!

A te budakeszi tanítói pályakezdéseddel egy időben indult el a drámapedagógiai oktatás városunkban?

B. E.: Tulajdonképpen igen, ennek hatására alakult meg a Mezei Mária Művészeti Iskola, az akkori önkormányzat és Szemereki Zoltán polgármester támogatásával. Kezdetben csak színjáték tanszakkal, ez bővült mára már a táncos és képzőművészeti szakágakkal.

Emellett vezetője vagy a SZIA tanítói munkaközösségének is.

B. E.: Ebben a munkaközösségi összefogásban, a kollégák a saját kreativitásukat, tapasztalataikat osztják meg, ezzel motiválva egymást.

A SZIA-ban eltöltött évtizedeid során folyamatosan képzed magad.

B. E.: Nagy szenvedélyem a régi zene. Az ezredforduló tájékán alakítottunk egy zenei együttest az iskolai kollégákkal, Balassi Consort néven, ahol én barokk fuvoláztam és blockflötéken játszottam. Csináltunk egy cd-t is akkoriban „A nap születése” címmel. Ezt követte a táncház mozgalom, főleg a gyimesi és csángó zenével, melyhez a népi furulyázást is megtanultam. Ez az akkori népi zenekar az előfutára volt a Lukács Laci által napjainkban is működő Puli együttesnek. A zene mellett új érdeklődési területet jelentett számomra a képzőművészet.

Aztán múzeumpedagógiai végzettséget is szereztem. A múzeumpedagógia tulajdonképpen egy történelmi játszóház. Azokban az időkben a Nemzeti Múzeumban is tartottunk foglalkozásokat. Ennek lényege, hogy érzelmileg bevonod a gyerekeket. Olyan formában kapják itt az ismereteket, hogy nem fogják elfelejteni az ott látottakat, hallottakat. Pici dolgok ezek, de ezekből is komoly következtetéseket vonnak le a gyerekek, akiknek amúgy nincs még fogalmi szintű gondolkodása. Egy masszában keveredik náluk Mátyás király, a II. világháború, vagy a fogtündér, a Mikulás, vagy éppen Petőfi. Volt olyan, hogy egy héten 5 alkalommal is elmentünk a Nemzeti Múzeumba, mindig más helyekre. Az egyik ilyen alkalomkor, Sissiről beszéltem. Megmutattam, hogy szúrták le, és megmutattam a ruhát, ahol a szúrás helyén egy hímzés volt. Állt mindegyik és csak néztek rám! „Ez a sok minden, amit mondtál, ez igaz?” Ott értették meg, hogy ez valóság, megtörtént esemény volt. Ha nincs megágyazva a gyereknek a tudás, az olyan, mintha a lyukas szitába pakolnád a megismerni valókat, melyek kihullanak a semmibe. A múzeumpedagógia a mai napig is egy nagyon izgalmas dolog az életemben.

Más helyekre is gyakran elviszed a lurkóidat?

B. E.: Mindig is fontos volt számomra az elmélyülés a minket körülölelő világ folyamatainak megismerésében. És ehhez én próbálok minden lehetőséget felhasználni. Van egy együttműködési megállapodásom a Müpával. Az osztályommal már hat alkalommal voltunk ott. 500 Ft-ért fantasztikus zenés, interaktív programokat kapunk. Nagyon szeretünk oda járni.

Hetente megyek velük a Budakeszit körülölelő erdőbe. Ha pl. öt egymást követő héten kimegyünk a Szilfa tisztásra, hatnak rájuk a természet állandó változásai: időjárás, eső, sár, szárazság, egy picit mindig más. Ha ezt megtapasztalja sokszor, ez hat rá akkor is, ha ezt ő maga még nem tudja.

Az elmélyülésre törekvő módszertanodban a zene is meghatározó része a munkádnak?

A „hét zeneműve” egy 5 perces zenehallgatás és beszélgetés, színes történetekkel. Széles spektrumot választok. Bachot, Mozartot, utcazenészeket, afrikai zenét, sokfélét, hogy tapasztalják meg a gyerekek, „ez tetszik, ez nem tetszik, ez unalmas volt, ez érdekes volt”. Napjaink virtuális világában, a mobiltelefonok képernyőjének tologatása közben, a vizuális játékok, reklámok fogságában képek özöne zúdul ránk, mely oda vezet, hogy saját képi világunk elvész. Ennek ellentéteként az értékes muzsika hallgatása arra készteti a hallgatót, hogy saját képi világot is képes legyen álmodni a zene hatására.

Tulajdonképpen a tanítás és ez az egész pedagógusi munka egy folyamatos, aktív reagálás a jelenkori élethelyzetekre, erre a világra. Ahogyan csináltad 30 éve, annak jelentős részét ma már nem tudod használni. ma már egy másik fajta gyerek jön be az iskolába, egy másik fajta szülő hozza be őt reggelenként, és ennek megfelelően nekem, a pedagógusnak már egy másik fajta világra kell felkészítenem a gyerekeket.

Fontos, hogy mindig legyen motiváció, hiába tanul meg 57 verset a nebuló, ha azt csak csipsz formájában kapja, akkor az elvész. Az kell, hogy élvezze a megismerés örömét! Éppen ezért én úgy gondolom, hogy soha nem volt olyan fontos a művészeti nevelés, mint napjainkban, mikor a gyerekek nagy része egy virtuális világban él. Érdeklődést kell kelteni minden iránt, mely körülvesz minket ebben a világban! Ha egy gyerek motivált, akkor sokkal intenzívebben, gyorsabban tud tanulni, több feladatot el tud végezni.

Látom, nagyon fontosnak tartod az érzelmi nevelést is munkád során.

B. E.: Akkor tudsz nyugodtan, jól tanítani, ha az osztály rendben van, és az osztály az egy lény, melynek te vagy a feje. Nagyon fontos, hogy abban a közösségben, melyet te működtetsz, nyugalom legyen és biztonságban érezze magát a gyerek.

Egy közösségben nagyon sok „ütést” lehet kapni. Meg kell tanítani a stressz kezelését, az elfogadást és azt, hogy nem egymással versenyzünk (leszámítva a tanulmányi versenyeket). Persze mindig van egy első, egy legügyesebb, egy leggyorsabb…

Meg van egy legutolsó, egy leglustább, meg egy leglassúbb…

B. E.: Sajnos a mi oktatási rendszerünk ezt nagyon nem veszi figyelembe, a tanulási nehézségekkel vagy beilleszkedési problémákkal küzdő gyerekek a „tápláléklánc” legalján vannak. Mindeközben az a tapasztalatom 32 év tanítás után, hogy nagyon sokat kap az a gyerek is, aki megtanul együttműködni – sok empátiával – az ilyen „atipikus” gyerekekkel. Ezek rendkívül tudások. Feltűnően egyre több az ilyen ún. „atipikus” gyerek, ilyen-olyan papírokkal, akik számára meg kell találni a módszertanok sokszínűségével, hogy miként találhatja meg a maga szerepét az élete során. Minden osztályban vannak és lesznek ilyen gyerekek, és ez bizony folyamatos készenléti állapotot kíván meg a pedagógustól, aki többféleképpen próbálkozik, és bízik benne, hogy majd sikerülni fog…

Az ültetési rend gyakran hozhat konfliktusos helyzeteket a gyerekek között. Neked van valamilyen megoldásod ennek elkerülésére?

B. E.: Az osztályomban minden héten újra sorsoljuk, hogy ki, hova ül. Mindig van olyan, aki előttem van, de mindig más! Mindig más ül az utolsó padban, amit nem látok olyan jól! És előfordulhat az is, hogy olyanok kerülnek egymás mellé, akik egyébként soha nem váltottak volna szót a másikkal, de most közös padba kerülve beszélgetnek egy kicsit egymással. Persze még emiatt is néha van egy kis morgolódás a gyerekek között, ezért néha, amikor hatost dobok a dobókockával, akkor mindenki oda ül, ahová akar. Rájuk bízom, hogy ki hova üljön. Ilyenkor magukra hagyom őket tíz percre, nagyon örülnek neki. Mikor visszajövök, gyakran azt tapasztalom, hogy hárman sírnak, öten tanácstalankodnak, négyen meg együtt akarnak maradni, és akad néha olyan is, aki egyedül maradna. Ezért aztán a legvégén úgy döntenek közösen, hogy jó ez a megszokott, hetenkénti sorsolás.

2016-ban a közoktatásvezetői szakvizsga után tehetséggondozó szakvizsgát is tettél. A művészeti nevelés mellett a matematika tanításánál, a logikus gondolkodás megalapozásánál milyen módszert alkalmazol?

B. E.: A szorobánozásra gondolsz? Egy olyan eszközt kerestem, ami a fogalmi szintű gondolkodását fejleszti a gyerekeknek. A matematika a gondolkodás, a logika mindennek az alapja. A gyerekek alsó tagozatban még eszköztelenek, nincs még meg náluk a szám fogalma. Persze van pálcikájuk, meg korongjuk, de mikor előveszik őket, lepotyognak. Ez viszont olyan eszköz, melyről nem esik le a golyó, mértéket tudok váltani, százezres, milliós számokat ki tudok tenni, és egy óra elején el tudnak végezni akár 70 műveletet is, s ezzel az alsó tagozat 4 éve alatt, meg tudom alapozni a gyerekek matematikai tudását. Mindehhez még nagy segítség számomra, hogy a SZIA-ban van okostábla érintőképes kivetítővel, amely fantasztikus lehetőség. Kár, hogy egyelőre még csak egy van az iskolában. Ennek az új módszernek az alaposabb megismerésére is elvégeztem már egy tanfolyamot. Holnap is éppen bemutató órát fogok tartani, témája a szorobánozás lesz.

(A szorobán egy majd félévezredes múltra visszatekintő kínai szuan-pan golyós számolóeszköz japán megfelelője. 150 évvel ezelőtt nyerte el mostani formáját. A japánok a pontos és gyors számolás zálogaként használják napjainkig is ezt az eszközt. Japánban kb. tizenkétezer szoro-bán iskola működik, több tízezer pedagógus oktatja használatát. Magyarországon a kilencvenes évek elején jelent meg a szorobán, akkor kezdték el használni egyes általános iskolák alsó tagozataiban. A szorobán nem módszer, hanem segédeszköz, mely segíti a gyermekek matematikai, számolási képességeinek fejlődését. A szorobánnal számolni tudó gyermekek nem csak szorobán táblával, de fejben is gyorsan és pontosan számolnak.)

Életpályád során hány alsótagozatos osztályod volt?

B. E.: Most tartok a nyolcadiknál. Ők most elsősök. Ha ők is felső tagozatosok lesznek, elmondhatom, hogy 8×4=32 év! Azok a gyerekek, akik az első tanítványaim voltak, ma már 34 évesek. Sokaknak ismerem a későbbi életpályát, sok lett közülük diplomás, orvos, mérnök, mindenféle. Nem nagyon tudok olyanokról, akik ne tanultak volna tovább. Persze tudom, hogy vannak olyan kritikusaim is, akik azt mondják, hogy ezek a gyerekek itt csak mindig játszanak, nem tanulnak semmit, de mégis, ha felkerülnek a felső tagozatba, ott is jól teljesítenek.

Pedagógiád nem áll távol a Waldorf-iskolák módszereitől!

B. E.: Hívtak a Waldorfba tanítani, de bármennyire is meglepő, az nekem túl kötött iskolarendszer. Pl. ott nem használhatnak okos táblát, pedig nem szabadna azt kihagyni egy iskolának sem. Azok a gyerekek, akik ilyet használhatnak, sokkal többet tudnak, mint ahol tartaniuk kéne. Élvezik, akarják az okos táblás órákat!

Négy gyermeked ma már felnőtt, és az elmúlt években hat unokád született.

B. E.: Két fiam látványtervező szakon végzett, a harmadik fiam biológus lett, lányom pedig a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem textilszövő szakára jár. Új dimenzió az életemben, hogy sorra születnek az unokáim. Hat baba és még mind 4 év alattiak. A sokgyerekes család nagyon jó, ők a hátországom, fantasztikus családom van.

Szabadidődben – már ha van időd egy ilyen sűrű életben – mivel foglalkozol?

B. E.: A férjemmel országos kéktúrázunk biciklivel vagy éppen gyalog. Sokat kirándulunk motorral is, tavaly Svájc hegyeit jártuk be. És már vagy 20 éve motoros tájékozódási versenyeken is elindulunk – én hátul ülök, és a térképet kezelem. Színházba, koncertekre járunk. És ami a legtermészetesebb, a munkahelyemre, a SZIA-ba is biciklivel járok.

Nem eseménytelen az életed, tevékeny, sikeres utat jársz be!

B. E.: Mindig voltak és vannak körülöttem jó emberek. Nem hiszek a magányos fecske sikerekben, ezt csak együtt lehet, most is vannak olyan emberek, akikkel jó együtt dolgozni, van közös élmény, a tanítás csapatmunka, nem lehet, hogy itt egy ember fényezze magát, ezt csak együtt lehet csinálni sikeresen! Úgy érzem, hálás lehetek a sorsnak, hogy valahogy szerencsésen alakultak körülöttem a dolgok, mindig megkaptam a támogatást a környezetemtől.

Horváth Jenő

Megosztom a cikket