Egy budakeszi asszony, akit nem tudtak legyűrni az élet nehézségei
Geszler Mária
Rendkívül elkeserítő lett volna számára az egész élete, ha nem lenne ilyen erős személyiségtudata, élni akarása, temperamentuma, és még lehetne sorolni, hogy mi minden szorul ebbe a kistermetű hölgybe. Talán a másfél métert sem éri el a 90 éves asszony.

Mária 1936. szeptember 4-én született Budakeszin Telcher János és Heuschmidt Mária gyermekeként. Háromévesen megbetegedett. Olyasmi történt a lábával, ami a növekedését gátolta. Ennek ellenére nagyon jól érezte magát Budakeszin.
Még nem volt tízéves sem, amikor átesett élete első megprobáltatásán: körülbelül 4000 budakeszi és közel 200 000 magyarországi német ajkú sorsával kellett szüleivel együtt osztoznia. Az első transzport 1946. március 19-én indult ártatlan budakeszi gyerekekkel, felnőttekkel, idős emberekkel marhavagonokba zsúfolva. Mária a második ezer fős transzportban élte át az újkori történelem egyik legnagyobb tragédiáját. Siegelbach (Kaiserslautern körzet) átmeneti barakkjaiba kerültek. Regisztráláson, majd orvosi vizsgálaton mentek keresztül, mielőtt a környéken magánházakba szétosztották őket.
Az amerikai katonai kormányzat igyekezett az egy-egy magyarországi településről érkező embereket nem egy helyre telepíteni, hanem inkább egymástól távolabbra. Miért? Mert tartottak attól, hogy csoportosan erősebbek, sőt agresszívebbek lennének a nem emberhez méltó elszállásolás miatt. Akár fel is lázadhatnának, gondolták. A budakeszieket nagyjából 100 kilométer átmérőjű körben, közel mintegy félszáz településen helyezték el barakkokban, magánházakban, gazdaságokban szobának, lakásnak még jóindulattal sem nevezhető helyiségekbe.
Azáltal is embertelen döntés volt ez, mert a megszokott ismerősök, a budakeszi közeli szomszédok, társaságok, rokonságok, barátok, osztálytársak távolra kerültek egymástól. A szülőföldjük elvesztésén túl az emberi kapcsolataikat is megszakították. Súlyosbította a helyzetüket, hogy a nekik kijelölt körzetben az őslakosok bizalmatlanul fogadták őket. Nem csoda. Ki örül annak, ha mindez kényszer belakoltatással történik?

A budakesziek közül huszonöt személyt a Kraichgau körzetbeli Grombach faluba irányítottak, ide került Mária is szüleivel együtt. Minden alkalommal, ha találkoztak távol lakó az ismerőseikkel, rokonaikkal nem az volt az első kérdésük, „Na, hogy vagytok?”, hanem az, hogy „Mikor mehetünk már haza? Mit hallottatok, mit olvastatok?”
Szülei házat kezdtek építeni kalákában, amikor már véglegesen nem számíthattak arra, hogy visszatérhetnek szülőhazájukba. Minden kézre szükség volt, Mária is kivette a részét a nehéz munkából.
Később a budakesziek szétszórása Máriát arra késztette, hogy kiegészítse a budakeszi kitelepítettek névsorát. Az egyesületüknél (Budakesser Gemeinschaft) a kézzel írt listát egy csoport komputerbe gépelte, így könnyen lehetett olvasni és keresni, ha valamilyen adatra szükségük volt.
Mária úgy mesélte el a kitelepítésének történetét, mintha egy egyszerű kirándulásról lett volna szó. A mai napig nem táplál semmi haragot az akkori magyar politikai vezetéssel szemben. Több mint 12 millió vele egyformán gondolkodó Közép- és Kelet-Európából Németországba toloncolt német ajkúak képviselői Stuttgartban (1950) kihirdették a Chartájukat, melyben többek között megfogadták, hogy nem kívánnak bosszút állni. Tudtommal ez egyedülálló cselekedet volt a történelemben.
Máriának a varrás és az olvasás voltak a kedvencei. 1950-ben elvégezte az általános iskolát. Férfiszabó szakmát tanult, majd 16 éves korában elhelyezkedett egy heilbronni gyárban, ahol bőrből készítettek ruhákat. 1957 karácsonyán ismerkedett meg a Mórról származó Geszler Mártonnal, aki mindjárt meg is hívta szilveszterre táncolni. Olyan jól sikerült ez a találkozás, hogy egy évre rá már meg is tartották az esküvőt. Szomorúságukra a házasságuk gyermekáldás nélkül maradt.
A Kádár-korszak enyhülési politikájának részeként 1960-as évek közepén már lazultak a szigorú korlátozások, és a korábban kitelepítettek vagy Nyugatra menekültek közül többen lehetőséget kaptak a hazalátogatásra, ami nem volt sima ügy, kizárólag szigorú ellenőrzés mellett történhetett.
Mária a férjével 19 hosszú év után minden évben hazautazott Magyarországra, hogy meglátogathassák a rokonaikat. Szívesen adakoztak gyerekeknek, az óvodákat anyagiakkal támogatták, játékszereket vittek nekik.
Mária 1988-ban csípőoperáción esett át. Nem befolyásolja őt a mozgássérültsége. Nem akadályozta meg abban sem, hogy jogosítványt szerezzen, hogy autót tudjon vezetni. Nemrég, idős korára való tekintettel lemondott róla, de addig el tudott mindent intézni, amit leginkább a távolság miatt nehéz lett volna. Nem szorult senki segítségére.
Mária példakép lehetne mindazoknak, akik egészségesen születtek és azok is maradtak egész életükben, és mégis elégedetlenek a sorsukkal. Ő minden sorscsapás ellenére optimista maradt, soha nem lehet hallani, hogy valamiről vagy valakiről rosszat mondana.
A Budakeszi Társaság ápolta a kultúrát, a hagyományokat, például a budakeszi templom avatásának az ünnepét (Kiritog), és 1989 óta hivatalos testvérvárosi kapcsolatot tart Budakeszi és Neckarsulm. Ma már alig-alig vannak rendezvények, mert az idősebbek közül már kevesen maradtak, a fiatalok pedig már nem érdeklődnek iránta.
Mária kevés nyugdíjat kap, ám ezzel is megvan, nem panaszkodik, jó beosztással kijön ebből a kis pénzből is. Saját magának főz, ha megy vásárolni, akkor azt látja, hogy a legtöbben kész ételeket vesznek, pedig az drágább, és el lehetne ezeket otthon is készíteni spórolva.
Klára mindig küld Máriának a találkozásaink során készített felvételekből több példányt is, hogy elküldhesse mindazoknak, akikkel folyamatos telefonkapcsolatban áll. Rendkívüli asszonyt ismertünk meg benne. Le a kalappal előtte!
Albrecht György és Klára
Forrás: Budakeszi Hírmondó 2026/11. szám, 9–10. oldal