Lokálpatriótaként élni – Mészner Antal Budakeszi díszpolgára
Jó annak a városnak, annak a közösségnek, melyből kiválasztódik, kiemelkedik egy olyan valaki, aki szívügyének érzi települése bárminemű problémáját. Nem mindenkinek adatik meg az életben, hogy születésének helyén éljen ezzel a lehetőséggel. Mészner Antal – aki augusztus 16-án átvette a Budakeszi díszpolgára elismerést a város vezetésétől – ilyen emberként élte és éli életét a mai napig.
Mészner Antal: „Közéleti” szereplésem valamikor a 70-es évek elején indult el, először a grundfocival, mely aztán elvezetett a járási bajnokságban játszó budakeszi focicsapat tagságig is. És ezidőtájt a helyi tanács által szervezett számos társadalmi munkában is részt vettem. Árkot ástunk a vízvezetéknek, megépítettük Budakeszi első orvosi rendelőjét, mely – megújulva -öt éve már szakrendelőként működik.
És mikor lettél valódi közszereplője Budakeszinek?
M. A.: Ez a történet tulajdonképpen a Barackos első két utcájának- a Hunor és a Felkeszi utca – megépülése idejére tehető, mely kb. 1974-1982 között zajlott le. Remek, összetartó csapat verbuválódott ott akkor, fiatal házasok voltunk, többségében a 30-as korosztály, általában két gyerekkel. Információkkal, kapcsolatokkal, tapasztalatokkal, szerszámokkal, betonkeverőkkel, nem egyszer kétkezi munkával, sőt néha még építőanyaggal is támogattuk, segítettük egymást.
„Lokálpatriótának lenni, az egy érzés. Nála ez mindenben megmutatkozik, hogy a faluja, a városa, mindenekfelett áll. A család élete megy magától is, mert az egy jól megszervezett közösség, de a településnek mindig szüksége van rá.” (Mészner Antalné)
Ezek a többségében négylakásos társasházak ún. házilagos kivitelben épültek fel akkoriban sok saját munkával és innen-onnan összeszedett szakmunkásokkal. Gyakran este 10-ig dolgoztunk munkaidőnk után és hétvégeinken is. Általában 4-5 év alatt épültek fel ezek a házak, de volt olyan család is közöttünk, akit egy kényszerhelyzet arra vitt rá, hogy a csak éppen megépülő pincéjükben húzzák meg magukat egy-két évre.
Ez az összetartó társaság meglátta benned a lehetőséget, hogy képviseld az érdekeiket az akkori tanácsi vezetésű Budakeszin, az 1980-as választáson?
M. A.: Én voltam az egyedüli budakeszi közöttük. Ez a csapat többségében Budapestről jött és ők úgy gondolták, hogy a Hunor és a Felkeszi utcát én képviselhetném a legjobban, helyi ismereteim miatt. Hozzá kell persze ehhez tennem, hogy akkoriban mintegy hatvan körzeti képviselője volt településünknek. Ezek akkor nagyon apró körzetek voltak, melyek aztán később, 1990 után, fokozatosan nyolc nagy körzetre csökkentek.
Több nem mindennapi dolog is történt még a rendszerváltást megelőző képviselői éveiben a Barackosban, melyek akkor, a szocializmus idején szokatlannak tűnhettek! Elképesztő erővel jelent meg akkor ott az önerő, mely ma már szinte teljesen eltűnt Budakeszin, pedig napjainkban a vásárlóerő többszöröse az akkorinak.
M. A.: Volt egy pár emlékezetes dolog kétségtelenül! Túl azon, hogy alighanem a mi közösségünk volt talán az első az országban, ahol többségében nem volt kerítés az ingatlanok között. És ez még ma is több ingatlanon megmaradt.
Nem mindennapi volt a József Attila utca hátsó szakaszának, valamint a Hunor és a Felkeszi utcának a megépítése sem valamikor a ’80-as évek közepén. A maiak számára talán elképzelhetetlen por- és sárrengetegben kellett közlekednünk akkoriban. Aztán jött a megoldás. Egyik lakótársunknak, Szalóky Gyulának sikerült akkor a Budapest XII. kerületi Böszörményi úti villamossínek közül felszedett zúzott követ megszerezni, amit máskülönben elvittek volna sittnek. Ennek az ideszállítási és elterítési költségét mi álltuk, s később még egy murva második borításért is a mi közösségünk nyúlt a zsebébe. Aztán valamikor a rendszerváltás utáni első évek valamelyikén az önkormányzat egy bitumenes szórást adott az útnak. Sok szervezést, az engedélyeztetéseket, rengeteg munkát igényelt akkor ez az önerős beruházás, mely több mint 30 évig szolgált minket. 2022-ben kaptunk rá egy aszfaltos borítást az önkormányzattól.
És a civilek alkotta Barackos focicsapat?
M. A.: Az is egy nagy történet, mely a 1970-es évek végén kezdett alakulgatni. Lukácsi Győző, Martinák Feri, Páni Feri, Orosz Pista, Nagy Gazsi, Bucsics Imi, Siklósi Gyula, Halmos Imi, Bartalus Sanyi és a többiek. Sorban, ahogy költöztek ki családjaikkal a félkész-kész házaikba. A pályát a Hunor utca mellett lévő dimbes-dombos réten alakítottuk ki ásóval, csákánynyal, lapáttal a kézben, sokhetes kemény munkával focizásra alkalmas, sík területté. Jómagam hegesztettem a kapukat két alkalommal is. Szombat és vasárnap délutánonként rendszeresen játszottunk. Sárban, térdig érő hóban, kemény mínuszos hidegekben is.
Később már Ausztriába és Nyugat Németországba is eljutottatok…
M. A.: Egyikünk – Siklósi Gyula régész – munkája mellett németek idegenvezetésével is foglalkozott. Az egyik ilyen munkája alkalmával összehozta sors egy osztrák csoporttal St. Margarethenből, akiktől meghívást kaptunk egy, a „sógorok” által megrendezett focitornára. Ez 1984-ben történt, amikor még csak háromévenként lehetett útlevelet kapni nyugati országokba. A mai fiatalok el sem tudják képzelni, hogy akkoriban mekkora tortúra volt az akkor mintegy 46 fős, családos kiutazás tőlünk nyugatra. Nagy volt a csinnadratta!
Trabantokkal, Wartburgokkal, Ladákkal utaztunk ki. Elképesztő kaland volt ez, óriási energiákat, kapcsolatokat, hatalmas levelezést, sok rafinériát kellett bevetni ahhoz, hogy ez a néhány napos kintlét megvalósulhasson, ahol valamennyiünk az ottani családoknál kapott szállást és ellátást, melyet aztán hasonló körülmények között mi is viszonoztunk egy évvel később Budakeszin, egy itt megrendezésre kerülő tornán. Akkor már Mainzból is jött egy csapat, mondták is az akkori helyi tanácsi vezetőink, hogy „Na, a svábok már megint szervezkednek!” Hozzá kell tennem, hogy akkor még csak én voltam sváb a Barackos focicsapatában. A későbbi években aztán ez még szélesebb körben is folytatódott. St. Margarethen mellett, még a rendszerváltás előtt eljutottunk Mainzba, Neckarsulmba – akkor még nem volt testvérváros -, Gau-Bischofs-heimbe és Billigheimbe is.
Ezek az akkor egyedülállóan ritkaságszámba menő dolgok az 1980-as évek közepén még az akkori, mindössze egycsatornás tv figyelmét is felkeltették.
M. A.: Itt forgatott rólunk egy kisfilmet az akkor nagyon népszerű Ablak című magazin. A felvételt ma is őrzi a feleségem.
Ezt követően pedig még NATO foci csapatok is jöttek Budakeszire két alkalommal!
M. A.: A jugoszláv háború idején vendégünk volt Kaposvárról egy KFOR csapat, majd később Szarajevóból egy SFOR csapat is.
És a Barackos focicsapattól indult el az ún. Nagy Gáspár foci emléktorna megszervezése is vándorkupa formájában, hiszen a Kossuth-díjas költő is a Barackosban élt, és sok évig erősítette a csapatot.
M. A.: 2008-2019 között rendeztük meg ezt az emléktornát, olyan csapatok részvételével, melyek valamilyen formában kötődtek Nagy Gazsihoz. Nagytilaj-Bélbalta-váron született, a pannonhalmi Bencés Gimnáziumba járt, Vasváron volt pályája elején könyvtáros, a Katolikus Rádiónál dolgozott, az Írószövetség tagja volt…
Létezik még az 50 éves múltú Barackos focicsapat?
M. A.: Létezik, fiatalok vették át már a helyünket, de néhányan még játszanak az alapítók közül is, akik már túl vannak a 70-en, többen közelebb a 80-hoz. Orosz István, Tóth Levente, Óber Péter és Draskóczi András még lejár, utóbbi a fiával és az unokájával is nemegyszer hétvégenként. Én már 84 évesen nem focizom és a szervezésben sem veszek részt, ezt már Pálinkás Miklós vette át tőlem. Ám évente egyszer, az év végén tartunk egy találkozót, olyankor még én is focizom egy kicsit. Ezt a képen látható labdát visszavonulásomkor kaptam a jelenlegi csapattól, mintegy 24 aláírással.
És a Hunor utcában ugyancsak önerőből épült teniszpályának és parknak mi a története?
M. A.: A teniszpályát a valamikor a Felkeszi utcában élő Hargitay András ihlette, aki többször is mondogatta, hogy kellene ide csinálni egy teniszpályát. Javaslatán egy ideig rágódtunk, aztán beindultunk és végül két pályát is megépítettünk a mi kis focipályánk mellé.
Ez a terület azért nem lett egykor felparcellázva építési célra, mert a felette húzódó magasfeszültség miatt oda nem adhattak házak építéséhez engedélyt. Sportolásra azonban alkalmas volt ez a terület.
Az első menetben – jelentős tárgyalások és engedélyeztetések után – 1984-ben építettük meg azt a két pályát, mely ma is működik, bár a társaságnak a kétharmada már kicserélődött az évtizedek folyamán. A pálya területe amúgy – az egykori tanáccsal 1984-ben megkötött szerződés alapján – Budakeszi tulajdona, míg az önerőből megépült pálya a társaságé a mai napig. A szerződés alapján a pályát körbevevő park rendben tartása is a társaság dolga. Mindehhez hozzátenném, hogy a parkot ugyancsak ez a társaság ültette tele fákkal és bokrokkal, egy pályázat megnyerésével. A park és a teniszpálya terveit pedig a társaság baráti köréből tervezték meg ingyen.
Több évtizeden át voltál képviselő és két ciklusban alpolgármester is.
M. A.: 1980 és 2010 között harminc éven át voltam képviselő, és 1994-2002 között két alkalommal alpolgármester. Később pedig bizottsági tag voltam, és mai napig is tagja vagyok a pénzügyi bizottságnak.
Napjainkban miképpen látod Budakeszi fejlődését?
M. A.: Az utóbbi években a pályázatok és a helyi források növekedésével dinamikus a fejlődés, s remélem, hogy a külső hatások sem lesznek gátjai a további fejlődésnek.
Mikor tudomást szereztél róla, hogy a képviselő-testület egyhangúlag döntött díszpolgári címedről, mire gondoltál először?
M. A.: Természetesen örömmel töltött el, de nem számítottam rá. Ezt a munkát az ember nem a kitüntetés reményében végzi. Jólesik ez az elismerés, de ehhez hozzátenném, hogy sok évtizedes munkámhoz a közösség ereje is nagyban hozzájárult. Köszönöm a képviselő-testületnek és mindenkinek, aki meghozta ezt a döntést.
Horváth Jenő
M. A.: Az olimpia után, 2021 szeptemberében megtörtént az elhalasztott térdműtétem Stuttgartban, és a rehabilitációm is elindult, de ami még ennél is sokkal fontosabb volt, megszületett tavaly nyáron a kisfiam. Ez óriási boldogság volt számomra. Kicsit váratlanul jött, de igazából a legszebb dolog, ami eddig történt az életemben.
M. A.: Az alapképzést már elvégeztem az ELTÉ-n, és most a mesterképzést végzem a Károli Gáspár Református Egyetemen. Néha már én is vakarom a fejemet, hogy hú, sok ez így egyszerre, de nagyon sok segítséget kapok a szűk családi körből, nem egyedül csinálom ezt az egészet! Nagy csapatmunka van mögötte.
