Benedek után Ferenc

Budakeszi lakosságának nagyobb része katolikus, de nyilvánvalóan nem csak a katolikusok kísérték kitüntetett figyelemmel az év eleji vatikáni történéseket.

Alig telt el 3 hónap a 2013. évből, a katolikus egyház több szempontból is történelmet írt, ami március 13-án a Buenos Aires-i bíboros-érsek pápává választásával érte el csúcspontját.

De ennek a választásnak komoly előzményei voltak: 2013. február 11-én, közel 8 év pontifikátus után, XVI. Benedek pápa bejelentette, hogy ugyanazon hónap 28-án leköszön a pápai trónról, ezzel Szent Péter széke megüresedik, és az illetékeseknek pápaválasztó gyűlést, azaz konklávét kell összehívniuk. A rendhagyó pápai lemondás hatalmas médiavisszhangot kapott, és a sajtóorgánumok egy jelentékeny része, főként szenzációhajhászási okokból, igen érdekes találgatásokba bocsátkozott: összeesküvés elméleteket gyártottak, és jórészt negatív fényben próbálták feltüntetni az idős pápa kétségkívül rendhagyó, viszont emberi nagyságra valló tettét, egyúttal a világegyház helyzetét.

XVI. Benedek pápáról ? családi nevén: Joseph Ratzingerről ? tudni kell, hogy 78 éves volt, amikor pápává választották, előtte 24 évig vezette a Hittani Kongregációt Rómában, magyarul: a hit tisztaságának legfőbb őrzője volt, II. János Pál pápa (1978?2005) fő bizalmasa, és ahogy pápasága előtt nevezték: ?a pártok felett álló bíboros?.  Pápaként talán elmondható róla, hogy Nagy Szt. Leó (440?461), illetve VI. Pál (1963?1978) után minden idők legragyogóbb elméjű, rendkívül éles eszű és tiszta gondolkodású egyházfője volt. A pápai lemondásban csak annyi a rendkívüli, hogy évszázadok óta nem volt rá példa, de az egyházjog lehetővé teszi. Korábban az egyházmegyés püspökök is életük végéig viselték hivatalukat. A napjainkra méltatlanul elfeledett VI. Pál pápa ?kötelezte? őket arra, hogy 75 éves korukban nyújtsák be lemondásukat a szentszéknek (Eccelesiae sanctae kezdetű apostoli levél, 1966. 08.06., a II. Vatikáni Zsinat Christus Dominus kezdetű dekrétuma alapján). Ez akkoriban kavart némi vihart, de ha belegondolunk, egy abszolút pozitív és racionális döntés született. A XX. században az emberi átlagéletkor is jelentősen megnövekedett, így sok helyütt igen csak éltes korú püspökök láttak el ordináriusi (egyházkormányzati) feladatokat, ami nem minden szempontból és nem mindig volt szerencsés.

Magát VI. Pált is köztudottan éveken keresztül foglalkoztatta az esetleges lemondás gondolata a pápai trónról, de 81 éves korában elhunyt. XVI. Benedek pedig 2 hónap híján 86 volt, amikor bejelentette, hogy lemond. A múlt század folyamán szinte az összes pápa (X. Szt. Pius, XI. Pius, XII. Pius, XXIII. János) 80. életéve körül járt, amikor lehunyta szemét, kivéve a 70-et sem megélő XV. Benedeket és I. János Pált, illetve a 93 évet megélő, hivatalát fantasztikus frissességben holtáig viselő XIII. Leót (1878?1903). Boldog II. János Pál egyébként 2005-ben, másfél hónappal 85. születésnapja előtt adta vissza lelkét a Teremtőnek.

Bár nem hangzik túl bombasztikusan, és az összeesküvés elméletgyártók sem nagyon tudnak mit kezdeni a valószínűsíthető igazsággal, de Benedek pápa minden bizonnyal azért köszönt le, mert idős, s mert már nem tudta hivatalát olyan szellemi és fizikai erőnlétben ellátni, ahogy azt, többek között, a lelkiismerete elvárta volna.

A lemondás után a világsajtó sorra kezdte listázni az esetleges pápajelöltek nevét, ezzel párhuzamosan pedig az egyház helyzetét és a Vatikán ?kínos ügyeit?. A merészebb tollforgatók még arra is ragadtatták magukat, hogy szakadást vizionáljanak a márciusi konklávé kapcsán, hajmeresztő hatalmi harcokról, intrikákról és minden idők legmegosztottabb bíborosi kollégiumáról olvashattunk. A legmegmosolyogtatóbbak azon publicisztikák voltak, amelyek ún. konzervatív vagy liberális beállítottság mentén húzták meg az egyház törésvonalait, és egy adott ?pápajelölt? kapcsán a legfontosabb információnak azt tartották, hogyan viszonyul az illető az abortuszhoz, eutanáziához, melegházassághoz, nők pappá szenteléséhez stb.

Összességében elmondható, hogy egy minden szinten mélyponton lévő bürokratikus, idejétmúlt, megújulni képtelen, anakronisztikus ?gittegylettel? azonosították a katolicizmust. Mindennek dacára a Sixtus-kápolna ezúttal is, mint 8 évvel korábban, ?villámkonklávénak? adott otthont, és az új Péter-utódot már a 2. napon, az 5. szavazási körben megválasztották. Korábban, bő egy hónapig dobálóztak ún. papabili (pápaesélyes) bíborosok neveivel: Scola, Scherer, Schönborn, Oullett, Maradiaga, Dolan, Tagle, Ravasi, Erdő, Turkson stb. De valahogy Jorge Bergoglio nevét nem nagyon hallhattuk/olvashattuk sehol, mindössze annyi röppent fel február végén – március elején, hogy a 2005-ös konklávén, az argentin jezsuita bíboros volt Ratzinger legerősebb ellenfele. Ezzel ellentétben éveken át pedig azt hallhattuk a ?jól értesültektől?, hogy  XVI. Benedek akkori legnagyobb ?ellenlábasa? az azóta elhunyt, szintén jezsuita Carlo M. Martini bíboros volt. Ezek a bíborosok nagy titkai, amit ? valljuk be őszintén ?, nekünk, híveknek nem is nagyon kell tudnunk.

Március 13-án este 7 óra után felszállt a fehér füst. Egy órával később az illetékes francia bíboros bejelentette, hogy: ?Habemus Papam!?, vagyis: ?Van pápánk!?. Hozzá kell tenni, hogy 2005-ben a veterán chilei bíboros, J. A. Medina Estevez, valahogy sokkal ?profibban? adta hírül a Szt. Péter Bazilika középső erkélyéről, hogy sikerült egyházfőt választani, …de ez csak amolyan jelentéktelen észrevétel.

Az új pápa személye több szempontból is szenzáció, korszakalkotó egyháztörténeti esemény. Több mint 1000 év óta Ő az első Európán kívül született pápa, és az első, aki bolygónk déli féltekén látta meg a napvilágot, mert ? bár olasz bevándorlók gyermeke ?, Argentínában született, Dél-Amerikában, ahol a legtöbb katolikus él. Szintén nagyon jelentős momentum, hogy egy teljesen új pápai nevet választott, hiszen Ferenc néven még senki sem volt Krisztus földi helytartója. (Ferenc és nem I. Ferenc, csak lesz majd első, ha lesz egy II. Ferenc is.) A világsajtó ez ügyben is ?lukra futott?, hiszen repkedtek az új pápai nevek is, mint a XV. Kelemen, III. János Pál, XIII. Pius, XIV. Leó stb. A legnagyobb meglepetést sokak számára mégis az jelenthette, hogy Ferenc pápa a jezsuita rend tagja. Ennek ismertetése messzi vizekre sodorná ezen írást, ezért csak annyit húzzunk alá, de lehetőleg dupla vonallal, hogy Ferenc az első jezsuita pápa.

Legalább akkora meglepetés volt Bergoglio megválasztása, mint 1978. október 16-án Karol Wojtyla megválasztása. A ?jól értesült?, mindent tudni vélő, mindig kompetens médiumoknak pedig kopp!

Amint Ferenc pápa megjelent és megszólalt, egy csapásra belopta magát nemcsak a világ katolikusainak vagy keresztényeinek, hanem minden jó érzésű és jóakaratú emberének is a szívébe. Külső megjelenése is szerencsés, hiszen leginkább XXIII. Jánosra (1958?1963), minden idők tán legszeretettebb pápájára emlékeztet. Ami pedig a megválasztása óta eltelt idő alatt történt, az önmagáért beszél: jól láthatóan minimalizálja a pápai fényűzést, szívesen megy az emberek közé, testőreit ezáltal az idegbaj szélére sodorva, mindenkihez van egy-két jó szava, különösen megindító, amikor betegekkel találkozik. Eddigi megnyilvánulásai pedig egyértelműen azt sejtetik, hogy még sok-sok meglepetésre számíthatunk tőle. Hatására Olaszországban máris növekedett a templomba járók és a szentségekhez járulók száma. Népszerűsége ez idáig mindent felülmúl, és ez minden bizonnyal így is fog maradni.

Természetesen igen hamar megindultak a lejáratását célzó kísérletek bizonyos körökből, mert ugye az ördög nem alszik, de ezek, hála Istennek elég hamar elhalkultak, és akik eddig kritizálták, most nyilván várakozó álláspontra helyezkedtek.

Ilyen rövid idő távlatából természetesen még semmilyen komolyabb mérleget sem lehet vonni a ?latin pápa? pontifikátusa kapcsán, de az előjelek nagyon is beszédesek, és pozitív reménnyel tölthetnek el mindenkit, hívőt és nem hívőt egyaránt.  Az egyháznak napjainkban, Benedek a briliáns elme után, egy ilyen közvetlen, emberközeli, extrovertált vezetőre volt szüksége, aki nem csupán elméleti síkon azonosul a szegényekkel és a betegekkel. Bár e sorok írója lelke mélyen az amerikai egyház vezetőjének, a szintén módfelett karizmatikus Timothy Dolan New York-i bíboros-érseknek szorított, el kell ismerni, hogy Bergoglio pápává választása a legjobb dolog, ami mostanság az egyház életében történhetett. Egy közösségi oldalon több forrásból is arra lehetünk figyelmesek, hogy a jelenkor pápáit egyesek a három isteni erénnyel azonosítják, s ha jobban belegondolunk, ez nagyon szép és találó hasonlat: hiszen XVI. Benedek valóban a ?hit pápája? volt, elődje, II. János Pál a ?remény pápája?, Ferencről pedig már az eddigiek alapján is kijelenthető, hogy a ?szeretet pápája?, hogy valóban: Servus Servorum Dei, azaz Isten szolgáinak szolgája.

Huber-Szabó Lőrinc