Get Adobe Flash player

Látogatóink

2010. november 20. óta
mod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_countermod_vvisit_counter
mod_vvisit_counterMa263
mod_vvisit_counterTegnap4114
mod_vvisit_counterEz a hét5922
mod_vvisit_counterMúlt hét8010
mod_vvisit_counterEz a hónap25672
mod_vvisit_counterMúlt hónap42171
mod_vvisit_counterÖsszesen3546949

Online látogatók: 23
Az Ön adatai: 54.162.15.31
,
Mai nap: 2018 szept. 19.

Kertkultúra a 18?19. századi Budakeszin

A 18. századtól kezdve számos adattal rendelkezünk Budakeszi területén álló kertekről, faiskolákról. E gazdag kultúrkincs napjainkra feledésbe merült. A témára vonatkozó forrásaink általában csak közvetettek, hiszen a régmúlt időkben ritkán adtak tudósításokat kertekről, növényekről, azonban így is képet alkothatunk elődeink növényszeretetéről.

 

 

Az újkori Budakeszi területén már a 18. században komoly kertművelés zajlott, ez Johannes Henricus Jäger 1760-as években szépen kidolgozott térképén is látszik. Makkosmárián a kegyhelyet gondozó trinitárius rend a templom közelében, attól délnyugatra egy szabályos, négyzet alaprajzú barokk kertet épített. A kertet a templom tengelyéhez képest 32?-kal elforgatták. A szőlővel és erdőkkel övezett kb. 200 x 200 méter alapterületű, kerítéssel bekerített kertet a térkép rajza alapján sövénynövények, esetleg fák és feltehetően virágok alkották. A növények között szabályosan kiépített hármas útvezetés látható, amelyeket keresztutak kötöttek össze. A kert közepén ? minden bizonnyal ? egy kút vagy szökőkút állhatott. A távoli tájakról érkező zarándokok itt tudtak megpihenni a hosszú út után. A kert rövid életű volt, hiszen II. József szerzetesrendeket feloszlató rendelete (1782) után a makkosi kegyhely gazdátlanná vált, így a kert is hamarosan elpusztult. Írásos források arról számolnak be, hogy a makkosi trinitáriusoknak gyümölcsöse is volt,[1] amely szintén a környéken volt, talán a térképen a templom szentélyétől délre található bekerített kis kör alakú részen. Emellett a szerzetesrendnek a templomtól és a kolostortól északnyugatra volt egy elkerített szőlőkertje, a makkosi szőlők mellett.

 

A 19. században a Pátyi út mellett (részben a mai fatelep helyén) volt egy nagy kiterjedésű koronauradalmi faiskola (Baumschule). A század első harmadában készült térképeken már ábrázolják, de már korábban is létezett. A faiskolát élő sövényből készült kerítés vette körül, északnyugati oldalán kút volt, keleti oldalán ház. Gyümölcsfákat és különböző erdei fákat neveltek itt. 1786?1787-ben Buda városa a Városmajor parkosításához innen vásárolt hársfát, nyírfát és szilfát.[2] A ma is látható hatalmas fák egy része egykor Budakeszin nevelkedett.

 

A 19. századi tudósítások nem győzik dicsérni Budakeszi rendezett településképét és rendezett portáit, amelyekhez valószínűleg hozzátartozott az ültetett növények sokasága és szépsége. A 20. század eleji képeslapok betekintést nyújtanak az egykori településképbe. Nem találunk olyan utcát, amelyben ne lenne legalább egy gyönyörű fasor, ezeket még valamikor a 19. század közepén létesítették.

 

A házakhoz tartozó udvarokban elsősorban a gazdasági épületek kaptak helyet. A keskeny budakeszi telkeken a hátsó kertben ültettek veteményt, virágokat és a gyümölcsfákat. A 19. század elejéről fennmaradt vagyonleltárak (inventáriumok)[3] alapján megállapítható, hogy szinte minden ingatlanhoz tartozott egy kiskert. A kerti szerszámok (kapák, gereblyék, ásók) és locsolókannák mindenhol megtalálhatóak. Sok helyen az esővizet is gyűjtötték. Két olyan fafajtáról tudunk, amely egyetlen budakeszi kertből sem hiányozhatott: az egyik a dió, a másik pedig a körte. E fákat elsősorban gyümölcseik miatt termesztették, de részben belőlük készültek a helyi bútorok, valamint készítettek belőlük pácot is. A vagyonleltárak szerint kizárólag e fákból készült lakkal vonták be bútoraikat. E két fa lesz az, amely utcanevekben (Nuspaamkoosn, Diófa utca, ma Széchenyi utca) és dűlőnevekben (Körtvélyes kislapos 1864-ben [4]) is megjelenik. 20. századi adatunk van arról, hogy a Kálmánkörtének az öröklésben is fontos szerepe volt. Ezeket a fákat mindig az özvegy örökölte ura után, hogy legyen miből eltartania magát, ezért a budakesziek igyekeztek minél több körtefát ültetni kertjeikbe.[5] Általában gyümölcsfákat, főleg körtét ültettek az egykori Rode Grund nevű dűlőben is. A körte annak köszönhette a népszerűségét, hogy a környéken szinte csak Budakeszin foglalkoztak vele, és a fővárosi piacokat részben ők látták el ezzel a gyümölccsel. Számos dió-és körtefajtát termesztettek a településen. Így talán nem véletlen, hogy legutóbb, mikor a Zsámbéki-medence őshonos gyümölcsfáit gyűjtötték össze, Budakesziről a legtöbben körte oltóágakat ajánlottak fel. Kajszibarackot is nagy mennyiségben termeltek a településen, amely gyümölcs szintén keresett volt a fővárosi piacokon, és igen jó áron el tudták adni. A barack a körte mellett a másik olyan gyümölcsfa volt, amelyet az özvegyek örököltek.

Nem csoda, hogy az NSZK-ba kitelepített budakeszieknek a helyben maradottak ?amennyiben tehették ? baracklekvárt küldtek ajándékba, hiszen ez a pompás gyümölcs tőlünk északabbra már nem terem. A külhoni rokonok örültek a hazai íznek, ami minden bizonnyal felidézte bennük egykori hazájuk emlékét.

 

A hajdani budakeszi kertek virágairól jóval kevesebb adattal rendelkezünk. Tudjuk viszont, hogy az úrnapi virágszőnyeghez felhasználták a kertekben termesztett virágokat is. A virágszőnyeg Úrnapján a Koller-és a Schieli-kápolna közti részen terült el. Mindenki a saját portája előtt, saját virágaiból ? amelyek egy része az erdőből és a mezőkről, egy részük pedig a saját kertből származott ? rakta ki a családjára jellemző mintát.

A helyi svábok a rózsát is nagy becsben tartották. Itt lehet megemlíteni, hogy Szent Erzsébet is nagy tiszteletnek örvendett a településen, akinek a rózsa az attribútuma. Hosszú ideig egy karjaiban rózsát tartó Szent Erzsébet szobor állt a Kálvária mellékoltár mellett a templomban. A szobor jelenleg a templom padlásán található.

 

 

Szinte minden kertben jelen volt ez a szép növény. A körtéhez és a kajszibarackhoz hasonlóan ez is keresett termék volt a fővárosban, mint ahogy ez ki is derül egy 1877-es újságcikkből:

 

?Ez is jövedelmi forrás. A rózsa virágzás alkalmával néhány budakeszi élelmes pórnő felhasználva a főváros Erzsébettéren kora reggeli sétányokat, a tér négy bejáratait egy-egy rózsaáruló pórnő elfoglalta tele kosár levágott rózsával. ? Reggel 5 órakor, midőn a sétálók és gyógyvizivók ott szállangani kezdtek, ott voltak már a rózsaáruló nők, és darabját a levágott rózsabimbóknak félig vagy egészen kinyílt rózsáknak 10 krért a vendégek elkapkodták, annyira, hogy reggeli 7 órakor már híre sem volt se a rózsáknak, sem a pórnőknek, kik naponta egy darab százas bankóval már hazasiettek, hogy másnap ismételhessék ez igen egyszerű, de nagyon is élelmes üzletüket. Az adott alkalom felhasználásában ezen pórnők csakugyan remekeltek.?[6]

 

Szintén volt a helyi kertekben szegfű és margitvirág, ezek a növények népművészeti motívumként is megjelennek. A Helytörténeti Múzeum és Tájház kiállításán látható egy festett (minden bizonnyal helyben készült) 19. századi baldachinos ágykerettöredék, amelyen többek között szegfű-, napraforgó-, margitvirág- és rózsaábrázolás is látható.

 

E rövid írásból is kiderült talán, hogy a településen élők a természettel összhangban alakították lakókörnyezetüket, a legrégebbi képek sokszor egy olyan idilli világot tárnak szemünk elé, amelyben ma is szívesen élnénk.

 

 

Gellér Dávid


[1] Rupp Jakab: Buda-Pest és környékének helyrajzi története 1868. 45.

[2] Dr. Gárdonyi Albert: A Krisztinaváros településtörténete. In: Tanulmányok Budapest Múltjából 1934. 35., illetve Budai levéltár. Fons 12. 1787. évi 99. szám.

[3] Az inventáriumok a Pest Megyei Levéltár, Budakeszi Nagyközség iratai V.1016. 2. doboz 4. köteg iratai között találhatóak, emellett elszórtan 1-1 vagyonleltár más iratkötegekben is előfordul.

[4] Pesty Frigyes: Pest-Pilis-Solt vármegye. Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár. Szentendre. 1984.

[5] Magyar néprajz II. kötet Gazdálkodás. Paládi-Kovács Attila a szerkesztőbizottság vezetője. Szerkesztőbizottság Balassa Iván, Bodrogi Tibor, Domonkos Ottó, Dömötör Tekla.  Akadémiai Kiadó, Budapest, 197XXXXXXX. 500.

[6] Pápai Lapok, 1877. szeptember 16.

Ma 2018. szeptember 19., szerda, Vilhelmina napja van.

Következő programok